2010. augusztus 8., vasárnap

Fából vaskarika, avagy keresztény-nemzeti igazságszolgáltatás keresztényi könyörületesség nélkül?

Joghallgatóként régóta figyelemmel kísérem az igazságszolgáltatást, annak fontosabb eseményeit. Sokáig hittem abban, hogy egy demokratikus jogállamban a koncepciós perek már csak a jogtörténeti témájú könyvek lapjain, az emberek rémálmaiban, vagy korregressziós hipnózis során jelenhetnek csak meg, előtörve a tudattalanból, és a világ, ahol élek ,,minden világok legszebbike". Itt biztonság és szabadság uralkodik.

Ami felébresztett, az a Zuschlag-per volt. Aquinói Szent Tamás nagy tisztelője vagyok, aki szerint az igazságszolgáltatásban a bírákat egyedül az igazságosság és a méltányosság kell, hogy vezesse. Ez a két érték mindenek fölött kell, hogy álljon, nem kerekedhet fölé semmilyen aktuális politikai érdek, bármilyen, szentnek tekintett cél. Ez isteni törvény, ami fölötte áll az időtől és tértől, politikai rendszerektől függő, változékony emberi törvényeknek. A fent említett büntetőügyben pedig, a vagyon elleni bűncselekményért adott, gyilkosoknak járó 8 és fél év börtönnel semmibe vették ezeket az értékeket.

Azóta csak rosszabbodik a helyzet. A keresztény-nemzeti igazságszolgáltatás hátat fordít a az alapvető keresztény - és innen kiindulva általánossá vált - jogelveknek, és azokat a politikai érdekek alá erőlteti. Így készül a fából vaskarika, miközben ők az én politikai nézeteimet, gondolkodásomat illetik eme jelzővel.

Az előbb olvastam az egyik hírlapban egy ,,zarándok-újságíró" tragikomikus elhatárolódását Hagyó Miklóstól, aki részt vett a híres zarándoklaton, az El Camino-n. A szerző szerint a cikk szerencsétlen főhősének, mármint Hagyónak minden vallásos megnyilvánulása álságos volt, pedig a cikkíró akkor még ,,hitt az ártatlan szemeknek". Írása végén ,,mély keresztényi könyörületességről" téve tanúbizonyságot, közli, hogy ő NEM tud megbocsátani Hagyó Miklósnak. Az író mondanivalója és stílusa erősen emlékeztet az ötvenes évekre jellemző irományokra, ahol a ,,neves" szerzők a kiszemelt áldozatot a maguk által emelt erkölcsi piedesztál magasságából alázták porig a megrendelők kívánságának megfelelően. Úgy látszik, elő kell készíteni a közvéleményt a várható 10-20 éves szabadságvesztés elfogadására, sőt el kell érni, hogy követelje is azt.

Azt a szerepet, amit akkoriban a ,,fasiszta", és az ,,imperialista ügynök" gyűjtőfogalom töltött be, azt mostanában nagyon jól betölti a ,,szoci bűnöző, aki szétlopta az országot" kitétel.

Vannak olyan ,,keresztények" is, akik szívesen látnák hazánkban a kínai modell bizonyos fokú átvételét, amelynek a lényege: a közélet tisztasága érdekében embertelenül súlyos ítéletek, köztük a halálbüntetés gyakori alkalmazása korrupt, vagy annak tekintett politikusok kiiktatása céljából. Erre a tendenciára utalnak a sajtóban itt-ott megjelenő ,,előrejelzések" a már az ítélet kiszabása előtt a média által bűnösnek minősített politikusok várható büntetésével kapcsolatban, és a (rosszul értelmezett) forradalom szelleme által tudatilag beszűkült kommentelők bosszúszomjas követelései.

Azt az egyet nem értem, hogy akkor miért is kell ezt a jogfelfogást keresztény-nemzetinek nevezni, amikor ez valójában kommunista, annak is a ,,jóféle" sztálinista változata.

A sajtó rendszeresen alkalmazza a karaktergyilkosság jól bevált eszközét, tehát a kiszemelt célpont minél ellenszenvesebbé tételét az olvasók előtt, visszaélve azzal a jogszabállyal, amely szerint a közszereplőknek többet kell eltűrniük, mint a magánembereknek, és ami az utóbbiaknál becsületsértésnek minősül, az az előbbi csoportnál nem.

Jó példa erre Demszky Gábor, aki ellen még el sem indult a vizsgálat, de a média egyes képviselői már a ,,bűnlajstromát" tárják a már korábban eredményes agymosáson átesett olvasók elé, akik - mivel nincs lehetőségük megvizsgálni a leírtak valóságtartalmát - elégedetten jegyzik meg két sör között: ,,Na végre, ezt a ......-t (a kedves olvasó fantáziájára bízom, hogy kiegészítse) is lesittelik végre!!" Vagy pedig (ezt a ,,gyöngyszemet" egy cikk alatt, a hozzászólások között találtam): ,,Kötelet neki!!!"

Hová tűnt az igazságosság és a méltányosság? Biztos elmenekült a Gondolatrendőrség elől. Ma megint (mint annyi más korban) menedéket, búvóhelyet keres - a lelkünkben.

2010. április 3., szombat

A Zuschlag-ügyről másképp: Aquinói Szent Tamás üzenete az ítélkezőknek

Ma írok először nektek magamról is egy kicsit, eddig csak a korábbi írásaimat osztottam meg veletek.
Célom az objektív igazság megtalálása, függetlenül bármilyen politikai irányzattól, és minden mástól, ami a gondolkodást kényszerpályára tereli.
Mindenkinek van egy életfeladata, amiért a földi világba leszületett. Aquinói Szent Tamás spirituális tanítványaként - aki a méltányosság és az igazságosság hirdetője volt - az enyém az, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy az igazságszolgáltatásban ezen két értéken kívül semmi más ne vezesse őket. Ezzel elkerülhetik a rágalmazást, igazságtalanságot, téves, illetve eltúlzott, könyörtelen ítéleteket.
Magam nemzeti gondolkodású vagyok, de politikai pártoktól független gondolkodó.

Ma, a Nagypénteket követő napon Szent Tamás a következőket szeretné közvetíteni rajtam keresztül:
,,Drága Gyermekeim! Pár napja egy olyan büntetőjogi perben hozott ítélet született, amelyben Isten örök és változatlan értékei, az igazságosság és a méltányosság sérelmet szenvedtek. Akit elítéltek, bűnös volt ugyan, de nem ismertek minden körülményt az ügyről, és nem vettétek figyelembe maradéktalanul azt, ami a vádlott mellett szól. A legszentebb cél érdekében sem szabad egy megtévedt, de lelke lényegét tekintve jó, senkinek ártani nem kívánó embert olyan büntetéssel sújtani, mint egy könyörtelen gyilkost, vagy erőszakos bűnözőt, aki a testi vagy lelki kínzásban leli örömét.
Isten szemében a legnagyobb érték az emberi élet, az ember lelke, teste olyan nagy kincs az Atya szemében, hogy minden hajszálunkat számon tartja. Fiát adta értünk, aki meghalni is képes volt a lelkünkért. A vagyon szükséges a földi élethez, de csak eszköz. Ezért egy vagyon elleni bűncselekmény vádlottját nem lenne szabad a gyilkosoknak járó büntetésnél súlyosabb ítélettel, és nyilvános megszégyenítéssel megfosztani emberi méltóságától. Nem szabad elfelejteni, hogy a bűnbe esett lélek is hatalmas érték Isten szemében. Ez a lélek most egy eltúlzott ítélet miatt nagyon szenved, megértésre és együttérzésre vár. Ne felejtsétek el, hogy akit a világ meggyaláz, azt Atyám felmagasztalja. Isten szemében az ártatlanul elítélt, és a bűnös, aki túlzottan súlyos ítélet áldozata lesz, egyaránt mártír, akit Ő különleges kegyelemben részesít.
Legyetek éberek! Isten, mint egy jó tanár, próbák elé állít időnként titeket. Megvizsgálja, hogy közületek ki képes az igazságos döntésre, ki tud befolyásmentesen, objektíven ítélni, kiben van meg kellőképpen a megbocsájtás szent erénye. Azután elválasztja a búzát az ocsútól. Különböző dimenziók léteznek a Világmindenségben. Aki könyörületes és szeretetteljes - hisz a Szent Lényeg ez, - az egy magasabb dimenzióba, felsőbb osztályba :-)léphet. Az, hogy közületek ki hova kerül, attól függ, hogy mennyire engeditek lelketekbe a Szeretetet, az Igazságosságot és a Méltányosságot. Tehát Őt, aki az Út, az Igazság, és az Élet. Legyetek áldottak! Ámen"

2010. március 25., csütörtök

Az élvezet, mint Isten jelenlétének tudata


Élvezet. Erről sokaknak az anyagi javak hajszolása, a lélek Istentől való eltávolodása, önzés, bűn, kárhozat jut eszébe. A Gonoszra, a Csábítóra, a könnyebb út csaló ígérgetőjére asszociálnak, és igyekeznek távol tartani maguktól. A test fogalmához kötik, amelyet a lélek ellenfelének tartanak, és úgy vélik, hogy az Istenhez közeledőnek állandó harcot kell folytatni ennek kísértéseivel.
A matériáról, a testről, a földi életről, mint alacsonyabb rendű, legyőzetésre, elnyomatásra való dologról való gondolkodás Platóntól ered, ahogy erről Phaidon című művében is ír: ,,Az emberben a test a tökéletlenség, a lélek a tökéletesség gyökere. A lélek megtisztulását a test bilincsiből való szabadulás adja.” Arisztotelész ezzel szemben nem a léleknek a testen való könyörtelen uralmát, hanem a test és lélek harmóniáját hirdette: ,,A lélek és a test között substantiális létegység van. Sokkal szorosabb ez a kapcsolat, mint Platón gondolta: a lélek a természete szerint a testre van utalva.” A harmónia feltétele pedig nem az egyik fél legyőzése, hanem valamiféle kiegyezés. A szellemi és az anyagi szféra egymáshoz való viszonyáról gondolkodó filozófusok azóta is vagy a Platón vagy az Arisztotelész által vágott ösvényen haladnak. A platóni gondolat számos elfogadott vallásnál jelen van, és azokon belül egyes irányzatok különös jelentőséget tulajdonítanak neki. Szerintük a gyönyörökről való lemondás, az önmegtartóztatás egy biztos módszer, egy garantáltan a végső célhoz vezető út, vagy egy mágikus eszköz, amivel elérhető az üdvözülés.
A buddhizmus követői a Tanítás központi részének tekintik azt, hogy az embernek közömbössé kell válnia a földi örömökkel szemben, meg kell szabadulnia minden erre irányuló vágyaitól. Közülük sokan figyelmen kívül hagyják, hogy éppen Buddha volt az, és éppen megvilágosodásakor, aki kimondta az igazságot. Ennek lényege az, hogy ha az ember túlfeszíti a hangszere húrját, vagyis állandó önmegtartóztatással minden, szinte még az alapvető szükségletek kielégítéséről is lemond, a lélek nem a jó úton jár, ez a módszer nem vezet el a tökéletesedéshez. Ilyenkor az istenkereső folyamatosan a kísértésekkel való harcra koncentrál, szenvedésre ítéli magát, és nem is hiszi, hogy van lehetősége elérni a Nirvánát. Kényszeríti magát bizonyos magatartás követésére, folytonos erőszakot tesz magán, és így végül ellenkező irányba halad, mint amerre szeretne. Nem engedi meg magának, hogy megtapasztalja Isten szerető, gyengéd voltát, ajándékait, hiszen ő maga tagadja meg magától. Ilyenkor - bár ez nem tudatos - eljuthat odáig a lélek, hogy nem önként, szeretetből követi Isten törvényeit, hanem félelemből, a külvilág elvárásainak való megfelelés vágyától vezetve. Nem érzékeli ilyenkor a lélek már az Istentől eredő fényt, szeretetet, hanem csak mint személytelen, de mindenhol jelenlévő Hatalmat éli meg. Ilyenkor a hit már elveszti őszinteségét, erejét, melegét, és a magunkkal szembeni túlzott elvárások, egy lelki trauma vagy válság hatására összeomolhat, ,,a húr elszakadhat".
A keresztény vallás, amelyről szintén a legtöbben az aszkézisre asszociálnak, éppen ezen a téren hozott új, forradalmi, szinte lázadó gondolatokat. Az ősi zsidó vallás, amiből Jézus, mint alapból, mint az ember és Isten első szövetségéből kiindult, Istent még sok esetben a kegyetlenségig szigorú, dühös büntetőbíróként mutatja be, aki az emberekben állandó lelkiismeretfurdalást, félelmet igyekszik kelteni, és megköveteli a Törvény betű szerinti, gépies betartását.




Jézus forradalmi újításként kiemeli a parancsolatok közül felebarátaink és önmagunk szeretetét, és hatalmat ad az embernek arra, hogy megbocsásson. Nem él állandó aszkézisben, tanításával sokszor menyegzői ünnepeken, vacsorákon ajándékozza meg híveit, mértékkel fogyasztott, nem fényűző, de ízletes ételek és italok élvezete közben. A farizeusok megbotránkoznak azon, hogy Jézus rabbi létére római módra, esti összejöveteleken hirdeti tanait, rómaiakkal, görögökkel, pénzváltókkal, örömlányokkal osztja meg tudását, nem megengedett étkeket fogyaszt, megsérti a szombat tilalmát. Szerintük léha és könnyelmű életet él, eltér a Törvény tanításától, forradalmár, ördögi mester, a Sátán prófétája. A Szanhedrin ezért halálra ítéli, keresztre feszítik. Mártíriuma révén megtörténik az emberiség megváltása.
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mi volt az a forradalmi újítás, amely egyrészt kiváltotta Jézus kortársai egy széles rétegének gyűlöletét, és amely megváltást hozott a szó minden értelmében.
Jézus emberi természete szerint megkeresztelése pillanatában azt a kinyilatkoztatást élte meg, hogy Ő a kiválasztott, aki mindenféle közvetítő közeg nélkül képes meghallani Isten valódi szavát, és megismerni a rejtett igazságot Róla, és megtestesülésévé válni ennek az üzenetnek. ,,Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat hallatszott az égből: »Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem.«” A Hang szelídsége teljesen ellentmondott az Istenről eddig kialakult képnek: a kegyetlenül szigorú bírónak, a megnevezhetetlen, megközelíthetetlen Úrnak, aki égi magányában őrködik az Igazság felett, és nem mérlegel, nem könyörül, hanem automatikusan ítélkezik, lesújt oda, ahol bűnt lát. Most mégis olyan szerető gyengédséggel szólt, ami megindító, egész lényét átható élmény volt, olyan, amelyhez földi szinten a szerelem ébredésének pillanata hasonlítható.
Jézus azt az érzést élte meg a lehető legmagasabb fokon, amit a Zsoltárok Könyve így fogalmazott meg: ,,Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked a te szívednek kérését.” Egy rejtett igazság található ebben a mondatban. Nem szenvedésre, egy meredek, végtelenbe vezető lépcsőfokon feljutás szüntelen, emberfeletti küzdelmére bíztat, ahol majd talán megláthatunk valamit az isteni fényből, hanem arra szólít fel, hogy vegyük észre az Istent, aki jelen van, érezzük, gyönyörködjünk benne, élvezzük Őt. Az Úr ott van minden ember életében, csak meg kell látni, és ha nem hagyjuk, hogy eltakarják szemünk elől a bánat, félelem, harag, gyűlölet sötét felhői, boldogok leszünk. Itt felfedezhető a pozitív gondolkodás ősi tanítása, amely az életszeretet legmagasabb szintű megvalósítására késztet. Ha az élet élvezete egyes tanítások, például a manicheizmus szerint nem más, mint hedonizmus, akkor ezt az ő szavaikkal élve ,,megszentelt hedonizmusnak” is lehet nevezni.
Jézus egész emberi életét meghatározta, hogy megtapasztalta a valódi Istent, aki szerető, gyengéd, boldogságot adó, és megbocsátja a bűnöket. Úgy érezte, hogy az eddig távoli Nagy Megnevezhetetlen most egész közel van hozzá, annyira, hogy eggyé vált vele. Része, sőt – amint kimondta magában a kimondhatatlant – személyében Ő maga az. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megmutassa az embereknek milyen Ő valójában, mert eddig tévedésben, árnyékban éltek, nem ismerték Istent, mert nem merték ismerni. Jézus lelkiállapota az olyan szerelmeséhez volt hasonló, aki az édes titkot egyszerre rejtené el féltő aggodalommal, úgy, hogy senki se lássa meg, ugyanakkor egyszerre kiáltaná világgá.
Megmutatta hát Őt az egész Világnak vakmerően, annak ellenére, hogy amit Jézus így megláttatott, megdöbbentően, és például a farizeusok szerint megbotránkoztatóan más volt, mint amit eddig hittek róla. Még Keresztelő Szent Jánosnak a tanítványait is meglepte ez: ,,Akkor jöttek hozzá a Keresztelő János tanítványai, és mondták: Mi az oka, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? És mondta nekik Jézus: »Vajon böjtölhetnek-e a vőlegény ágyasházának fiai, míg velük van a vőlegény?«”
A Megváltó az öröm megélésére, és az Ő, azaz Isten jelenlétének élvezetére bíztat. A Biblia ezen a ponton már némi ellentétről tanúskodik Jézus és Keresztelő Szent János tanítványi köre között. Mint tudjuk, ez a különbség később legkiélezettebb formában a Törvényt a legszigorúbban, betű szerint értelmező, és aszkéta életet élő farizeusokkal szemben jelentkezett.
Különös az is, hogy Krisztus kihangsúlyozza: nem azok számára nyilatkoztatja ki elsősorban a tudást, akik azt, mint tudományt, hosszú, fáradságos tanulás útján próbálják elsajátítani, hanem azoknak, akik átérzik a lényegét, a szeretetet, amire egy kisgyermek is képes. Nem gyötrelmes, küzdelemmel teli útra ad parancsot, hanem gyengéd szavakkal szólít meg: ,,Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik fáradtak és terheltek vagytok, és én megenyhítlek titeket. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugodalmat találtok lelketeknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Mit jelenthetnek ezek a különös szavak? Hogy lehet egy iga gyönyörűséges, és egy teher könnyű? Az ,,iga” szó itt az Ő követésére való belső kényszert jelenti, ami boldogságot hoz, a szeretet, a lelki kiteljesedés megélését adja, a ,,teher” pedig a Tudás, az azzal járó élet tudatossága, ami megvalósítható, nem ellentétes az emberi természettel. A teljes önmegtagadás tanítását követők számára egy ,,gyönyörűséges”, és ,,könnyű” út bizonyára meglehetősen ,,gyanús” volt.
A Törvény betű szerinti betartása helyett annak lényegét akarja megmutatni, amely nem más, mint a szeretet. A farizeusok felháborodtak azon, hogy Jézus tanítványai szombaton téptek a búzakalászokról, hogy azzal csillapítsák éhségüket, ami ezen a napon tilos volt. Ekkor ő ezt válaszolta nekik: ,,Ha tudnátok, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatot, nem ítélnétek el az ártatlanokat.” Ennek a mondatnak több jelentése van: az ,,áldozat”, ami helyett Isten könyörületességet kíván, nemcsak a rituális szentáldozatot jelenti, hanem van egy ettől mélyebb értelme is, mégpedig ez: az Úr nem azt várja tőlünk, hogy mindent, így magunkat is áldozzuk fel neki, hanem azt, hogy legyünk könyörületesek, és a szeretet vezérelje a tetteinket.
A Törvénynek való embertelenül vak engedelmeskedés helyett annak lényegét akarta megmutatni és megértetni az emberekkel. Ismét egy radikális újítás volt, amit Jézus ezzel kapcsolatban kijelentett: ,,Az Emberfia ura a szombatnak is.”
Itt különös módon ráismerhetünk a római jogban praeklasszikus korszaknak nevezett kései köztársaság-kor idején megjelenő új felfogásra, amely a görög filozófia, ezen belül főleg Arisztotelész hatására jelent meg. Ez az aequitas, az igazságos, méltányos elbírálás gondolata, amelyet a praetorok jogalkalmazása terjesztett el a római joggyakorlatban. A jogértelmezésnek ez a módja a jog korábban jellemző szigorú, betű szerinti értelmezése helyett lehetőséget teremtett arra, hogy a méltányosság érdekében ettől eltérjenek.
Jézus Krisztusnak a fent említett tanításai rokonságot mutatnak az arisztotelészi gondolattal, amelyre a természetnek, így az emberi természetnek is a tiszteletben tartása, a humanizmusnak az a felfogása jellemző, amely úgy emeli magasra az embert, hogy nem akarja Isten elé helyezni.
A Megváltó parancsolata, a törvény alfája ez: ,,Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” Itt a ,,mint” szóval merészen egyenlőségjelet tesz a mondat két fele közé. A parancsolat egyik fele tehát nem követhető a másik megtartása nélkül. Nem csak embertársaink, hanem a magunk szeretete is isteni parancs, ezért az önmagunkkal szembeni kegyetlenség, az önszeretet hiánya is bűn.
Krisztus halála után a kereszténység követői többféleképpen értelmezték a Megváltó eredeti tanítását. Az antik világban elsősorban a görögség fogadta be az új hitet. A görög szellem beáramlása három szakaszban történt. Első lépése az volt, hogy a görög filozófusok ábrázolásmódját, gondolatait keresztény tantételek magyarázatára és védelmére használták. Gyakran olyan gondolatokat vettek át, amelyek az apostoli ősgyülekezettől még egészen távol álltak. A sztoikusok, püthagoreusok, platonikusok és peripatétikusok vagy az elő-ázsiai vallások eszméinek bekebelezése révén különböző irányzatok gazdag sokfélesége jött létre, amelyek a legnagyobb ellentétben álltak egymással. Voltak olyan iskolák (a gnoszticizmus egyes változatai), amelyek azt tanították, hogy a szellemtől teljesen eltöltött ember minden világi törvény fölé emelkedik, és ezért büntetlenül a legnagyobb kicsapongásoknak adhatja át magát, mások viszont a legszigorúbb aszkézist követelték híveiktől. Ez utóbbi gondolkodás elsősorban az újplatónista iskola követőire volt jellemző, akik szerint csak így lehet kikapcsolni az anyag veszedelmes hatását a lélekre. Az olyan teológusokra is hatással volt ez, akik különben elhatárolták magukat a pogányságtól. Ilyen volt például Órigenész, akinek tanításai közül azokat, amelyek a test radikális elutasítását, megvetését hirdették, az egyház is eretneknek nyilvánította.
Az első öt évszázad teológiai törekvéseinek, és a platóni irányzatot követő iskolák fejlődésének betetőzése volt azután Szent Ágoston munkássága, aki a testet alacsonyabb rendűnek tartva megvetette. Tiszteletre méltó mindaz, amit a nagy gondolkodó a kereszténységért tett, de akaratlanul is hozzájárult azoknak az eretnek mozgalmaknak a kibontakozásához, amely a Szentháromságot isteni részeire akarta bontani.
Ezt a gondolati utat követve megjelentek később a katharok, albigensek és több más olyan csoport is, amelyek magukat az Istentől kapott titkos tudás egyetlen birtokosának tartva a legagresszívebben törekedtek minden testi, földi gyönyör elvetésére. A perzsa eredetű manicheizmus, amely a Világ működését, a Test és a Lélek viszonyát az Anyag-Szellem, Sötétség-Fény, Gonosz-Jó harcává egyszerűsíti le, egyre inkább utat talált magának a kereszténységen belül a szellemi formálódás évszázadaiban, a korai középkorban.
Erre a problémára a megoldást Aquinói Szent Tamás abban találta meg, hogy Platónt Arisztotelésszel javította ki. Arisztotelészhez hasonlóan Tamás is úgy fogta fel a dolgokat, ahogyan Isten megteremtette őket. Figyelmét a természetre, az emberi lélek és test természetére, mint Isten alkotására irányította. Az emberi vágyakat hierarchikus rendbe sorolta, amelynek csúcsán az Isten iránti vágyakozás állt. A rendszer alacsonyabb szintjén álló késztetéseket sem tartotta a Pokol tüzén elégetendő hulladéknak. Egyetértett Arisztotelésszel, aki így vélekedett az élvezetről: ,,A gyönyör a természetszerű tevékenység követője. A gyönyör utáni vágy a lényekből kitörölhetetlen.”
Szent Tamásról azt mondták, hogy ,,megkeresztelte Arisztotelészt”. Nagy művében, a Summa Theologiae-ben (A teológia foglalata) olyan bőven ír a gyönyörről, hogy elmondhatjuk róla ezt is: megszentelte az élvezetet. Tanítása ezért ütközött kezdetben az aszkéta augusztiniánusok táborának ellenkezésébe, ahogy még ma is elutasítanák Aquinói Szent Tamás következő sorait (ha ismernék) azok, akik szerint az Istenhez vezető út csakis teljes önmegtartóztatáson, a kegyetlenségig kemény aszkézisen keresztül vezet:
Az élvezet nem rossz, hanem jó, mert ,,a legtökéletesebb lényben, Istenben is jelen van végtelen fokban a boldogság, ami magában foglal tökéletesebb fokon minden földi boldogságot, tehát Isten magasabb fokban birtokolja az összes lehetséges földi élvezeteket is.”
Ahogy a vágyak közül a legmagasabb rendűnek azt tartja, amelyet az ember Istennel kapcsolatban érez, úgy a vágyak kielégülésének legmagasabb foka magának Istennek az élvezete: ,,Mivel azt élvezzük, amiben az akaratunk megnyugszik, és végső módon, teljesen Istenben nyugszik meg, magát Istent is élvezzük”, sőt Isten élvezése a lehető legnagyobb élvezet, és minden élvezet az Isten élvezetéből való részesedést jelenti.
,,Az élvezet szükségszerű kelléke a boldogságnak, mint annak kísérő jelensége… . Az élvezetet ugyanis az okozza, hogy a törekvés megnyugszik a birtokolt jóban. Ámde a boldogság teljessége a legfőbb jónak, Istennek elérése. Tehát az örök boldogságban az ember magát Istent is élvezi.”
,,Isten élvezetében áll az örök boldogság.”
Szent Tamás máshol az élvezetet, mint lelki jelenséget elemzi részletesen:
,,Tökéletes értelemben csakis a már elért célt lehet élvezni, de tökéletlenül élvezetet okozhat a remélt jó is.” ,,A legnagyobb a birtokolt dolog élvezete, kisebb a remélt dolog, és még kisebb az emlékezés élvezete.” ,,Az is élvezetet okozhat, ha másnak élvezetet okozunk.” ,,Élvezni csakis az a lény képes, amely felismeri, hogy elérte célját. Ámde az állatok az elért célt csak mint egyedi dolgot ismerik fel, tehát nem tudatosul bennük, hogy a célt, mint ilyet (a célt, mint célt) elérték. Ezért az állat élvezete tökéletlenebb, mint az értelmi ismerettel rendelkező emberé.” A Summa más részeiben Aquinói Szent Tamás a lelki és testi szerelem gyönyöreiről értekezik: Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Mivel pedig Istennek egyetlen tette sem hiábavaló, világos, hogy a szeretkezés (amelyhez az isteni bölcsesség az elérhető legnagyobb földi gyönyört kapcsolta) Isten akarata. Tehát a szexuális élvezet Isten akarata. ,,Az élvezet oka lehet a másik személyhez való hasonlóság, és az is, ha a másik személyt, akit élvezünk, csodálatra méltónak találjuk.” ,,A szexuális élvezet természeténél fogva nem ellenkezik az ember eszes természetével, és az ész nem az élvezet nagyságának, hanem a lélek nyugtalanságának kizárását követeli meg. A teljesen ártatlan ember szexuális élvezete nagyobb, mint a bűnös emberé, mert a saját actusában szilárdan kitartó értelem az élvezet felett teljesen uralkodik, és a lélek nyugtalansága nincs jelen, ami a szexuális élvezetet csökkentené.”
A szellemi élvezettel párosuló testi élvezet nagyobb, mint a pusztán testi élvezet, mert:
a., bensőségesebb
b., teljesebb
c., állandóbb, maradandóbb
Szent Tamás a lelket fenyegető legnagyobb veszélyt sok korabeli gondolkodóval ellentétben nem a vágyakban, hanem a szomorúságban látta: A legveszélyesebb érzelem a szomorúság, mert megbénítja az ember jóra irányuló törekvését, és nem jár együtt semmi pozitívummal. ,,Ezért jobban árt a testnek, mint bármilyen más érzelmi hullámzás.” ,,A szomorúság minden tevékenységet megnehezít.”
A Doctor Angelicus, ahogyan Szt. Tamást nevezték, az élet, ezen keresztül Isten szeretetére és élvezetére bíztatott, nem pedig önmagunk sanyargatására, a földi élet örömének teljes elutasítására.
Amint fenti gondolatai mutatják, Aquinói Szent Tamás megértette a szeretetre vonatkozó jézusi parancsolat lényegét. A szeretet – embertársaink és önmagunk szeretete – az, amit nem szabad feláldozni a legmagasabb rendű célokért sem.
Az a gondolkodásmód, amely az önmagunkkal való kegyetlenséget a tökéletesedés elengedhetetlen eszközének tartja, veszélyeket rejt magában. Az az ember, aki a saját boldogságát és életét lényegtelennek és értéktelennek tartja egy magasrendű értékhez vagy célhoz képest, az könnyen eshet abba a hibába, hogy másokét is annak tartja.
A gondolkodásnak ez a módja a gyakorlatban sokszor tragikus következményekkel járt. A földi életnek, és minden anyagi dolognak a Sötétség, a Gonosz oldalára helyezése, amely a legélesebben a manicheizmusban jelentkezett, tovább élt egyes eretnekmozgalmakban, elsősorban a katharoknál, a valdenseknél és a bogumiloknál. A gnoszticizmus egyes irányzatai befogadták ezt a gondolatot, mivel azt hitték róla, hogy az a mindenki által elérhető Szentírástól magasabb rendű, titkos tudás része. A templomos lovagokon keresztül jutott el ez az elmélet a szabadkőművesség bizonyos ágaihoz is. A francia forradalom folyamán, amely a szabadkőműves mozgalom fontos célkitűzéseit, az egyházak megszüntetését, helyette egy egységes világvallás megteremtését, valamint a világforradalmat, a feudalizmus eltörlését akarta megvalósítani, ismét érvényesült – legfőképpen Robespierre-nél – az a manicheista gondolat, amely a Világ jelenségeit, így az embereket is ellentmondást nem tűrően két csoportra osztja: Jók vagy Rosszak, a Fény vagy a Sötétség szolgálatában állók, és a Világosság győzelméért folytatott harcban nemcsak megengedett, hanem kötelező is a kegyetlenség másokkal és önmagunkkal szemben. A két oldal között nincs átmenet, nincs helye mérlegelésnek, a kegyelem a gyengeség jele.
Később, a huszadik században a ,,véres áldozatok” hozatalától még kevésbé riadtak vissza, amikor a kommunista ideológia elemi részévé tették a gyűlöletet, a kegyetlen harcot mindenkivel, - ha kell saját magunkkal – szemben, aki szerintük a ,,Sötétséget” képviseli.
Korunkban is él a manicheizmusra jellemző szellemiség, mégpedig abban a gondolkodás- és életmódban, amely az élet, és Isten élvezetét a pénzszerzésnek, mint életcélnak rendeli alá. Szent Tamás a Jó fogalmának három faját különböztette meg: bonum utile-t, a hasznos jót, bonum delectabile-t, a gyönyörködtető jót és a bonum honestum-ot, az erkölcsi jót. Ebből a sorrendből kitűnik, hogy a bonum delectabile-t magasabb rendűnek tartja, mint a bonum utile-t, azaz a hasznos jót, ami csupán a Jó magasabb szintjeinek eléréséhez szolgáló eszköz, mint például a pénz. Ma viszont, ha megfigyeljük az emberek nagy részét, akik az anyagi javak megszerzésének rabszolgájává kényszerülnek, azt látjuk, hogy idejüket reggeltől gyakran késő estig a munkahelyükön töltik, és nem engedik meg maguknak azt sem, hogy az alapvető életszükségleteiket kielégítsék, például nyugodt, ellazult lelkiállapotban étkezzenek, és ne amiatt aggódjanak közben, hogy ezzel mennyi időt veszítenek el. Ebben a feszített élettempóban nem marad idejük élvezni munkájuk gyümölcsét a munkahelyükről késő este kimerülten hazaeső embereknek, nem tudnak egymásra és önmagukra, így a világban jelenlévő Isten szépségére odafigyelni, gyönyörködni valamiben, higgadtan végiggondolni valamit, rendet tenni gondolataink között, szemlélődni, szeretni. A magából gépet csináló ember lelke és teste azonban lázad az így magára kényszerített rend ellen, ha másképp nem tud, a betegségek eszközeivel, amelyhez tudattalanul nyúl. Azonban az Istenre, lelki és testi Jóra szomjazó emberek egy részében ma már legalább tudatosult hiányérzetük oka, és igyekeznek többféle módon megoldást találni rá. A testi és lelki igényeket a hasznos jónak alárendelő gondolkodásmódra reagáló, az ellen lázadó mozgalomként született meg például a wellness, amely az arisztotelészi gondolat követőjeként a test és a lélek harmóniáját, az Istenben való hit okozta megnyugvást, az Őbenne és a teremtett világban való szépség megélését hirdeti.
II. János Pál pápa a Dies domini kezdetű apostoli levelében így fejtette ki a magasabb rendű, keresztényi öröm és a földi, emberi öröm viszonyáról vallott nézeteit:
,,Nincs azonban ellentét a keresztény öröm és az igazi emberi örömök között, sôt ezeket fölemeli, és megadja nekik a végsô alapot a megdicsôült Krisztus örömében (vö. ApCsel 2,24--31), aki az Isten terve szerinti ember kinyilatkoztatása és a tökéletes képe.”
Az Istent kereső léleknek vissza kell térnie az alfához, az első és második parancsolat igazságához, - amelyeket Jézus Krisztus főparancsnak nevez – hogy megtalálja célját: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”






















Irodalomjegyzék:

1., Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, Marietti, 1950, ford.: Tudós-Takács János, 2002-2005
2., Arisztotelész: De anima, Berlini Tudományos Akadémia, 1870, ford.: Förster Andor
3., Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Berlini Tudományos Akadémia, 1870, ford.:
Szabó Miklós
4., Biblia, Újszövetségi Szentírás, ford.: a Szent István Társulat Biblikus Bizottsága,
Szent István Társulat, 1996
4., Chesterton, Gilbert K.: Aquinói Szent Tamás, Szent István Társulat, 1986, ford.: Boldizsár Iván
5., Glasenapp, Helmut von: Az öt világvallás, 3. kiad., Gondolat, 1981, ford.: Pálvölgyi Endre
6., II. János Pál pápa: ,,Dies Domini” kezdetű apostoli levele a Püspököknek, Papoknak
és Híveknek a Vasárnap megszenteléséről,1998, ford.: Diós István
7., Platón: Phaidon, Magyar Filozófiai Társaság, 1943, ford.: Simon József

2010. február 9., kedd

Joseph Süss Oppenheimer pere


I., Bevezetés – A per előzményei:


Württemberg Hercegség azok közé a tartományok közé tartozik, ahol a rendek a XVII. század végén, és a XVIII. században eredményes ellenállást tanúsítottak a hercegek arra irányuló kísérleteivel szemben, hogy állandó hadsereget állítsanak, és pénzügyi függetlenségre tegyenek szert. Württemberg kivételes sikerrel tartotta fenn parlamenti hagyományait, egészen a modern német császárság XIX. századi létrejöttéig, ami miatt gyakran hasonlították Angliához. Ebben a tartományban a különböző helyi uralkodóknak nem sikerült tartósan abszolutisztikus uralmat bevezetniük. Ennek egyik oka az volt, hogy a nemesség 1514-ben távozott a hercegség kötelékéből (helyette a független birodalmi lovagság soraiba lépett), és ezért az uralkodó nem tudta felhasználni őket, mint a céljait támogató arisztokrata réteget. A másik oka az volt, hogy létrejött a falusi és a városi lakosság érdekazonossága, és a viszonylag független parasztok a mezei munka mellett kézművességgel is foglalkoztak, és helyi autonómiájuk régi hagyományaként saját falusi bíróságaik döntöttek peres ügyeikben. Württemberg kis területű, egy tagba tömörülő hercegség volt, saját rendi gyűléssel, amelyben az egyház, a vidék és a városok képviselői is jelen voltak. A lakosság erős identitástudattal rendelkezett, erősen védelmezték ,,a régi jó törvényeket”, és a lutheránus egyházi hagyományt, főként azután, hogy hercegeik a XVIII. században rekatolizáltak.[1]
A XVIII. században a rendi alkotmány szerint az államhatalom Württembergben két intézmény között oszlott meg: a herceg és a rendek között. Az 1514-es Tübingeni Szerződés, vagyis a württembergi dualisztikus kormányzati rendszer Magna Chartája óta a patríciusi felső réteg képviselete rendelkezett az adóengedélyezés kizárólagos jogával. Ezzel szemben az 1733-ban hatalomra került, katolikus vallású Carl Alexander herceg idejében a polgári-patríciusi hatalom nem a rendek, hanem a legmagasabb kormányzati szerv, a Titkos Tanács kezében volt, amely arra törekedett, hogy az uralmat a katolikus uralkodó kezéből kivegye és az evangélikus tartományi egyháznak adja át. A tartományban a törvényhozó és a végrehajtó hatalom megoszlott a herceg és a Titkos Tanács között olyan módon, hogy herceg kizárólag a költségvetési kérdésekben volt a Titkos Tanácsra utalva, a kinevezésekről, felmentésekről szabadon dönthetett. A herceg már 1734. március 27-én egy ,,vallási reverzális”-ban lemondott, mint fejedelem az egyházi jogairól. Ez a kettős uralom megerősödéséhez vezetett. A Titkos Tanács a patríciusi ellenállás bástyájává növekedett.[2]
A herceg az alkotmányos monarchiát igyekezett abszolút monarchiává alakítani, és a más államokban már jól működő merkantilista gazdaságpolitikát bevezetni Württembergben, mert ettől remélte az államkincstár, és ezen keresztül az állam bevételeinek növekedését, a tartomány gazdagabbá, fejlettebbé tételét.
Mihelyt Carl Alexander kormányzása megkezdése után hozzáfogott a hercegi tekintélyt helyreállítani, és ennek során a regionális és központi hatalomi struktúrák hálózatai kettészakadtak, Süss volt az, akire a württembergi nemesség fokozódó lázadása egyre nagyobb mértékben irányult: ő lépett elő bűnbaknak.[3]
Különösen a pénzügyi kérdésekben növekedett egyre inkább a feszültség a herceg és az evangélikus érdekeket képviselő Titkos Tanács között. Amint a herceg az első pénzügyi újításokat fontolóra vette, hogy a tartományt fizetőképessé tegye, a tanácsosok minden intézkedésére hosszas ellenvetésekkel válaszoltak, bizonyos esetekben pedig az ügyeket egyszerűen elfektették. Még a legcsekélyebb változásokban is a rendek együttműködése elleni merényletet láttak. Kezdetben a rendi alkotmány előrelépést hozott, a diktatórikus uralkodó ellenőrzését, de ez Carl Alexander idejére minden megújulás akadályozójává vált.[4]
A herceg, mint egyetlen megbízhatónak, hűségesnek érzett alattvalóját, terveinek megvalósítóját Joseph Süss-Oppenheimert kinevezte június 30-án titkos pénzügyi tanácsossá.[5]
A herceg világába Süss csupán mint magánszemély lépett be. Carl Alexander hamarosan felismerte, hogy a pénzügyi nehézségei és a körülményes kormányzóapparátus miatt Süss tanácsaira sürgetően rászorul. Minden egyes pénzügyi terv kezdetén ott állt Süss tanácsadói tevékenysége. Aki a herceggel üzleti kapcsolatba akart kerülni, Süss-nél nyújtotta be a javaslatát. Azután ő megvizsgálta az elgondolást a kivihetőség és a nyereség kilátásai szempontjából. A tanácsosi – pontosan nem körvonalazott – állás megfelelt az ő foglalkozásról alkotott felfogásának. A legjobb stuttgarti korszakában is kínosan távol tartotta magát a kormányzással együtt járó felelősségtől: szabad üzletember akart maradni. Ezzel szemben a herceg a maga személyzetébe akarta őt illeszteni. Az első nagy terv, a pénzveréssel kapcsolatos, egy tanácsadói tevékenységbe vezette be.[6]
Kormányzói tevékenységének első hónapjaiban a herceg arra is vállalkozott, hogy a hivatali apparátusát megszilárdítsa, és az addigi személyzetet elbocsássa. Ez túlnyomórészt gazdasági és nem politikai okból történt. A személyzet leváltása, megújítása az uralkodó vitathatatlan joga, és minden német tartományban szokásos gyakorlat volt. A vádlók később ezeket az intézkedéseket Süss nyakába varrták, bizonyíték nélkül.[7]
A herceg új bevételi forrásának keresése során tanácsolta Süss a herceg számára az állami monopólium bevezetését, a kor tipikus pénzügyi eszközét. A monopóliumot 1735 áprilisában a Titkos Tanács egyhangúlag elfogadta, közöttük Forstner elnök, valamint Schütz és Neuffer tanácsosok is, akik később ezt az intézkedést a valósággal ellenkező módon Süss-re hárították.[8]
A kormányzat obstrukciós politikája kényszerítette a herceget arra, hogy Süss-re bízza a pénzügyi politika végrehajtását. Ezért 1736. október közepén kinevezte kabinet-fiskálisnak, aki kizárólag a hercegnek tartozott felelősséggel, és vezette a hercegi jogi vizsgálatokat, valamint a hivatalok adományozást pénz fejében. A hosszadalmas hivatalos eljárás lerövidítéséről, büntetések esetén pénzbeszedésről és az állam számára hasznos büntetések kiszabásáról volt szó. Ez az adminisztráció gyorsítását és modernizálását jelentette, még ha pénzügyi szempontból is. A tanácsosok ebben a hatalmuk megnyirbálását látták.[9]
A herceg érdeke kinyitotta Süss számára az udvar kapuját, de most az tovább odakötötte őt, mint ahogy akarta volna. Ajánlata az egész pénzügyi helyzetnek újbóli nyereségessé tevésére vonzóbb volt, minthogy Süss a régi mozgási szabadságát megőrizte volna. A pénzügyi reform egyre mélyebben bevonta őt a stuttgarti politikába.[10]
Carl Alexander a hercegi jövedelem kuszáltsága ellen pénzügyi tervezéssel akart szembeszállni. Ez Süss-nek az elgondolása volt. A pénztár Württembergben szerencsétlen állapotban volt. Minden hivatalnak évente meg kellett volna tennie a maga elszámolását, ami az általános hanyagság miatt már régóta nem történt meg. A herceg előre akarta tudni, hogy milyen bevétellel számolhat. Az elszámolással kapcsolatban Süss-nek semmit sem kellett tennie, az egész eljárásért nem ő volt a felelős.[11]
Megelőzve az adóreformot, amely már régóta esedékes volt, de a rendek megakadályozták, Carl Alexander első nekifutásból a vagyonadóval kapcsolatban intézkedett. Ez mindenekelőtt a patríciusokat sértette, akiknek nagy vagyonuk volt, és az adók kiszabásakor kímélethez szoktak. A patríciusi ellenállás dühödt volt, és az új adó Süss-t terhelte, noha a kormányzat pontosan tudta, hogy Süss a herceget mindig újra meg újra lebeszélte a vagyonadóról.[12]
Hogy mennyire hatékony volt a Süss által bevezetett új elszámolási rendszer, az mutatja, hogy jelentős mértékben növekedett a központi kassza bevétele. 1733-tól 1736-ig az évi bevétel több, mint kétszeresére nőtt. Éppen 1737-ben, amikor a herceg meghalt, és Süss-t megbuktatták, mutatkozott meg pénzügyi reformjának ereje (addigra az 1733. évi bevétel háromszorosára növekedett). Süss nélkül a többlet-bevétel a tartomány patríciusi klikkje által felszívódott volna, mint korábban.[13]
A kormányzat tovább folytatta az akadályozást. A rendek, amelyek rendszerint csak a ,,szűkebb bizottságban”, ritkábban a ,,nagy bizottságban” gyűltek össze, nyomást gyakoroltak a Tartományi Gyűlés összehívása érdekében, ahol minden vitás kérdést meg kell tárgyalni, és minden pénzügyi problémát meg kell oldani. A patríciusokkal szemben, akik a kormányzást a herceg számára egyre inkább megnehezítették, és minden pénzügyi újítást hátráltattak, a herceg tudatos hatalmi pozíció kialakítását tervezte meg 1737. február 1-én. A pietizmus vallási mozgalma már olyan erősen nyomult előre, hogy a titkos tanácsosok – tekintettel a tartomány háború okozta gazdasági és fizetési válságára – egy ,,általános vezeklési nap” bevezetését szándékozták.[14]
A pietizmus előretörése fontos szerepet játszott Süss későbbi elítélésében, ugyanis ez a protestáns egyházon belül megjelent vallási irányzat – szellemi gyökeréhez, a manicheizmushoz hasonlóan – a szélsőséges aszketizmust hirdette, az Istenhez vezető utat egyedül a szenvedésben, a földi örömökről való lemondásban látta. A pietizmus (mint minden manicheista irányzat) követői az anyagi világot, a pénzt, a földi életet, az élet élvezetét bűnös, ördögi dolognak látták, amely visszafordíthatatlanul a kárhozatba vezet. Bűnösnek és elvetendőnek találták a katolikus egyházat, ostorozták pápák bűneit, a katolicizmust és az abszolutista monarchiát élesen elítélték. Az általuk pazarlónak, élvhajhásznak látott Carl Alexandert, de még inkább pénzügyi tanácsadóját, Süss-t szinte a Gonosz megtestesülésének tartották. Ők a zsidókra, mint az anyagiasság, önzés, hedonizmus, utilitarizmus képviselőire tekintettek, ami az antiszemitizmus terjedését idézte elő a württembergiek között. Így a pietizmus az evangélikus egyházon belül a herceg elleni politikai mozgalom egyik legfontosabb mozgatórugójává vált.
Az elmérgesedő légkört Süss nagyon jól érzékelte, arra szóban és írásban egyre inkább az állásából való elbocsátása iránti kérelemmel reagált.[15]
A Stuttgarttól való búcsú annál könnyebb volt neki, mivel 1737 januárjában Pancorbo-tól, a portugál zsidótól kiinduló számos rágalmat kellett a hercegnél visszautasítania. Egyik vádat a másik után cáfolta meg, de bensőleg szakított az udvarral. Georgii és Röder további feljelentéseket tettek ellene, amelyek a herceget nem befolyásolták, sőt azon fáradozott, hogy a Süss és Pancorbo közötti viszonyt szorosabbra fűzze. De Süss-nek elege volt az egészből, nem akart egyebet, mint elmenni, és ezért a hercegnek 20 000 Guldent adott. Carl Alexander viszonya Süss-höz az utolsó napig jó maradt. A Titkos Tanácsnak időközben sikerült majdnem minden állami monopóliumra vonatkozó tervet félretenni. A legtöbb pénzügyi politikai újítás, amikért később Süss-nek szemrehányást tettek, sohasem lett végrehajtva.[16]
A búcsúzásának előkészítéseként Süss ragaszkodott büntetlenségének a herceg általi biztosításához. Ennek az 1737. február 12-i ,,absolutorium”-nak kellett őt a patríciusi frakció bosszúvágya elől megmenteni. A büntetlenség ilyen engedélyezése megfelelt a német udvarokban a zsidókkal szemben alkalmazott birodalmi gyakorlatnak. Ez jelentette az egyetlen védelmet az önkényes üldözés és rablás ellen.[17]
A szerencsétlenség 1737. március 12-én történt. A herceg a következő nap egy hosszabb utazást akart Danzigba tenni. A herceg távolléte alatt az ideiglenes kormányzásra Röder, Remchingen, Scheffer, Pfau és Lautz voltak kiszemelve. A patríciusok, a karok és a rendek a herceg távolléte alatt egy katolikus puccstól féltek, legalábbis később erről beszéltek. A puccs híresztelése azt a célt szolgálta, hogy a hangulatot Süss ellen fordítsa.[18]
Március 12-én este a herceg a ludwigsburgi kastélyban búcsúünnepséget rendezett. Süss ezen az estén újra el akarta mondani a hercegnek, hogy lemond. A hercegnél aznap este tüdőembólia lépett fel, és néhány percen belül meghalt.[19]
Röviddel Carl Alexander halála után Röder és Süss Stuttgartba utaztak. Süss nem gondolt arra, hogy meneküljön. Amíg Süss a stuttgarti kastélyban az özvegy hercegnének kifejezte részvétét, Röder elhatározta, hogy veszélyes ellenfelét átadja a palotaőrségnek. Röder parancsot adott az őrségnek, hogy Süss-t tartóztassák le, a Seegasse-n lévő palotájába szállítsák, ott vegyék el tőle a kardját, és helyezzék háziőrizet alá.[20]
Süss ellen nem volt letartóztatási parancs, még ha később az özvegy szóbeli parancsáról, vagy a herceg hátrahagyott írásos parancsáról, avagy a titkos tanácsosok egyetértéséről beszéltek is – mindezt a rossz lelkiismeret később találta ki.[21]
A következő napon, március 13-án a Titkos Tanács kezébe vette a kezdeményezést, és felállított egy állandó szolgálatot, amely a szükségleteknek megfelelően határozatokat hozott. A folyamatban lévő konzervatív forradalom központja a Titkos Tanács volt. Még ugyanazon a napon felbontották a herceg végrendeletét Carl Rudolph hercegi gyám jelenlétében, amely arról rendelkezett, hogy az uralkodóház egyik oldalágának ez a hozzátartozója, mint adminisztrátor (kormányzó) uralkodjon addig, amíg Carl Alexander kiskorú fia, Carl Eugen elfoglalhatja a trónt. A 70 évesnél idősebb gyám feltehetően könnyen irányítható volt.[22]
Süss 1737. március 13-i letartóztatása része volt a hivatalnokok és vezető rendi képviselők erőszakos eljárásának, akik elhatározták, hogy a herceg utolsó rendelkezéseit bojkottálják és a Maria Augusta von Thurn und Taxis hercegi özvegy, és a Karl Friedrich von Schönborn püspök által már megtett intézkedéseket a régensség átvételére hatályon kívül helyezik. Az ő helyükre a felkelők kegye egy olyan régenst iktatott be, aki a württembergi uralkodóház protestáns ágához tartozott. Eközben Süss és más hercegi tanácsadók ellen egy kirakatpert indítottak, amelynek legfontosabb célja abban állt, hogy Carl Alexander uralkodói időszakának abszolutisztikus törekvéseit hiteltelenítsék, és az ezzel szemben megteendő ellenintézkedéseket megfelelő legitimációval ellássák.[23]
Noha Süss-nek fontos része volt Carl Alexander adminisztratív és pénzügyi reformjaiban, de korábban segélyező, engedélyező funkciókat gyakorolt. Mégis őt választották ki a rendi hatalom képviselői, hogy az abszolutizmussal járó szigorúbb ellenőrzés és a hagyományos patronáló hálózat összerombolása után bűnbaknak állítsák. A döntő az volt, hogy ezek az intézkedések mind a civil hivatalnokokat, mind a rendeket érzékenyen érintették, és arra indították őket, hogy fellépjenek ellenük. Ez kezdetben a herceg politikája elleni passzív ellenállásban nyilvánult meg és államcsínyhez vezetett a halála után.[24]
Süss befolyása a herceghez való személyes jó viszonyából eredt, és teret adott később azoknak a vádaknak, miszerint ő az állásával visszaélt, és a közjó kárára meggazdagodott. Úgy tekintettek rá, és ítélték el később, mint a ,,gonosz tanácsadó” típusának megtestesítőjét, aki a személyes befolyásával a privát nyeresége érdekében visszaélt.[25]



II., A Joseph Süss-Oppenheimer elleni büntetőeljárás


1., Első fogság a hohenneufeni erődben


A herceg halála utáni első hét nap alatt a puccsista titkos tanácsosok nyilvánvalóan azzal voltak elfoglalva, amit Süss-szel tenni akartak. 1737. március 20-án megparancsolták, hogy a letartóztatottakat az hohenneufeni erődbe szállítsák. Út közben gúnyolódó fiatalok követték a karavánt. Süss-t a parancsnoki épületben tartották egy hétig anélkül, hogy kihallgatták volna. Süss vádlott munkatársait és a zsidó kereskedőket sohasem sorolták a bűntársak közé, mégis hónapokon át rács mögött kényszerültek maradni, hogy kellőképpen ,,megpuhított” tanúkká váljanak.[26]
A nyugtalanság, a megszégyenítő pellengérre állítás és a veszélyeztetettség megviselték Süss törékeny egészségét, láz és gyomorbántalmak vettek erőt a foglyon. A Titkos Tanács a két vizsgálóbírónak azt az utasítást adta, hogy jegyzőkönyv felvétele mellett hallgassák ki a három letartóztatott személyt. Tájékoztatásul a két vizsgálóbíró egy kérdéskatalógust kapott. A patrícius-rendi puccs vezetői ebben az időpontban még nem kutatták át Süss cégeinek irattárait és az ő magánarchívumát, tehát kizárólag a saját emlékeikre, mások kihallgatásából és mindenek előtt hallomásból szerzett ismereteikre támaszkodhattak.[27]
Az első kihallgatás jegyzőkönyve egyáltalán nem azonos a bírók és a vádlott közötti párbeszéd valódi lefolyásával. A fogoly követeléséit és panaszait a titkárnak nem volt szabad leírni. Ami hiányzik, mégis kikövetkeztethető a későbbi bírósági iratokból, levelekből, a későbbi kihallgatások jegyzőkönyveiből és a védőiratból. A helyi jogászok elfogultsága és szolgalelkűsége miatt Süss nem-württembergi védőt követelt. Ezt a jog által biztosított választási szabadságot neki élete végéig megtagadták. A felségárulási eljárás súlyos jogsértéssel kezdődött. Amikor ugyanis Süss a vagyonára vonatkozó kérdésre nem válaszolt, a hóhérral fenyegették meg, ami a kínvallatás bejelentését jelentette. A jegyzőkönyv erről mélységesen hallgat. Az első kihallgatástól kezdve a fogoly felett a kínvallatás Damoklesz-kardja lebegett, ami Württembergben törvényes eljárási eszköz volt, és csak 1809-ben lett eltörölve.[28]
Az első kihallgatás, március 28-án azt a vonalat követte, ahogyan a vizsgálóbírók az eljárást elgondolták: olyan kérdéseket intéztek Süss-höz, amelyek során nagy súlyt helyeztek a vallásra és a vagyonra, a külföldi tevékenységre, ,,a nőkkel folytatott tiltott kapcsolatokra”, arra, hogy miképpen került Süss württembergi szolgálatba, hivatalának címéről a szakértelmével összevetve, egy zsidó kizárásáról a tanácsosi állásból, Süss fenyegetéséről a tanácsosokkal szemben, és hivatali kötelezettségéről.[29]
A kihallgatók Süss-t, mint titkos kormányzati főnököt akarták beállítani, aki minden kormányzati szerv és személy fölött uralmat gyakorolt. Már itt érződik, miként akarta a bíróság Süss-t felelőssé tenni, de közben a halott hercegre gondolt. A konzervatív forradalomból hiányzott a bátorság ahhoz, hogy valódi ellenfelét néven nevezze. Süss-t mindig újra bele akarták kényszeríteni az egyeduralkodó szerepébe. Ő azzal vágott vissza, hogy minden cselekedetére a hercegtől írásos utasítást kapott. A bíróság azt remélte, hogy csalások nyomára bukkan. Mind hiába.[30]
A március 28-i kihallgatáson a vizsgálóbírák már az alapvádra összpontosítottak: Süss ,,régi, hűséges hivatalnokokat és tanácsosokat a hercegnél kegyvesztetté tett”. A vádlott csak ennyit tudott: a herceg neki gyakran mondta, hogy bizonyos tanácsosokban nem tud már megbízni, és ezeket utána elbocsátotta. A herceg és a rendek közötti, Alkotmányból eredő feszültségek Süss-re lettek hárítva.[31]
A vizsgálóbírók azt állították, hogy Süss tetszése szerint manipulálta a herceget azzal, hogy mindig olyan új tervet terjesztett elé, amivel könnyen lehet pénzt csinálni. Erre Süss azt a világos választ adta, hogy: ,,ő nem volt erre képes, még arra sem, hogy Őfelségét rávegye arra, hogy járuljon hozzá az ő elbocsátásához. Őfelsége ezt a kérését két éven át nem teljesítette. Különböző személyek bizonyos terveket készítettek, de ezek nem tőle származtak, és ezekről nem is tudott.” A vizsgálóbírók ezt az érvelést az egész eljárás alatt sohasem akarták meghallgatni, pedig Süss valóban két éven át hasztalanul törekedett Württembergből eljönni. Ez éppen úgy nem lett figyelembe véve, mint az a tény, hogy számos pénzügyi tervet mások készítettek.[32]
Az egész eljárás folyamán keményen összeütközött két, egymással ellentétes mentalitás. A württembergiek még a természeti gazdálkodás kategóriáiban gondolkodtak, a pénz, mint kamat ismeretlen volt a számukra, illetve ebben rosszat láttak. Ezzel Süss ízig-vérig üzletember volt, és az ura számára új pénzforrásokat talált. Maguk a tanácsosok jó fizetést kaptak, maguk is pénzgazdálkodás haszonélvezői voltak, de időben visszamaradtak. Süss évtizedekkel megelőzte ezt a tartományt.[33]
Noha az első kihallgatást csupán általánosságokkal kapcsolatban kellett volna lefolytatni, a jogászok több olyan bűncselekmény részleteivel is foglalkoztak, amiért szerintük Süss-t felelőssé kellett tenni. Ám ennek bizonyítása egészen az eljárás végéig nem sikerült. A jegyzőkönyv felolvasása után Süss követelte, hogy egy hosszabb magyarázatot csatoljanak a jegyzőkönyvhöz. Azt akarta, hogy pontosan nevezzék meg, milyen bűnökkel vádolják, miért vetették börtönbe, ,,amelyben javait és vérét, lelkét és boldogságát el kellett veszítenie”. Kihallgatást kért a hercegi gyámtól, amelyben tisztázhatná magát.[34]
A két vizsgálóbíró, Pflug és Jäger március 31-én jelentették első ízben Stuttgart felé, hogy Süss mit mondott és hogyan viselkedett. A két úr jegyzőkönyvben megjátszott barátságosság mögé rejtette el a kínvallatással való fenyegetést. Összefoglalójukban csak azt sorolták fel, amit Süss tagadott, de amit a mentségére hozott fel, azt elhallgatták.[35]
Süss ragaszkodott ,,a kezdettől fogva eltökélt szándékához, hogy éhségsztrájkban kezd”, amely a bíróságot végig feszültségben tartotta. Süss a vizsgálóbírók előtt térdre vetette magát. Amit mondott, nem vették figyelembe, csupán ,,siránkozásnak” nevezték. Minden rábeszélés ellenére ,,nem akart többé semmilyen ételt magához venni”.[36]
Egy nappal később, április 1-én Süss nem tett Remchingenre terhelő vallomást. Ezért ,,szigorúbb kényszereszközökkel” fenyegették meg. Kilátásba lett helyezve a kenyéren és vízen tartás, esetleg áthelyezés a borzalmas földalatti tömlöcbe. Ezzel szemben a szomszédságában lévő két fogoly Süss-re súlyosan terhelő vallomást tettek. Mindenekelőtt állítólagos puccstervekkel vádolták Süss-t, és ,,kihallgatóik előtt vidámnak mutatkoztak. Biztosították őket, hogy noha ők, mint mások is, Süss zsarnoki uralma alatt álltak, mindent hűségesen közölni akarnak”.[37]
A két jogász ellenzett mindenféle vádemelési eljárást. Helyette vizsgálati eljárást indítványoztak, ami fele annyi időt igényel. Ezzel a formális vádemeléstől el lehet tekinteni, amelyre Süss-nek mint zsidónak nincs joga. A kihallgatók már mindent pontosan tudnak; amint a vizsgálat befejeződik, úgy tűnik, rövidesen bíróság elé kerülhet. A bírósági iratokat a hatályos jog szerint el kellett küldeni véleményezés végett a tübingeni, vagy valamely más – nem württembergi – egyetem jogi fakultására. Ez sohasem történt meg.[38]
A vizsgálóbírók azt tervezték, hogy ha nem minden fő bűncselekményt ismer be ,,szépszerével”, akkor ,,a tartomány és a vallás elleni machináció miatt” kínvallatás alkalmazásával is kihallgathatják ,,röviddel a kivégzése előtt”. Ez a fejtegetés világosan mutatja, hogy a bíróság halálos ítélettel számolt, jóval a vádpontok megfogalmazása, Süss megfelelő kihallgatása és a tanúk kikérdezése előtt.[39]
Május 22-én megkezdődött Süss ellen a büntetőeljárás ,,az általa elkövetett óriási bűntények miatt”. Pontosabban még most sem voltak képesek megfogalmazni a vádakat. A fő vád a ,,felségárulás” volt, amelyet szerintük Süss nem csak a kormányzó ellen követett el, hanem ennek analógiájára a württembergi állam ellen is, ,,veszélyes tanácsai és a tartományi alkotmány elleni próbálkozása által”. Minden egyedi vádat a felségárulás alá rendeltek. Ezt a merész konstrukciót, noha a tényállás homályos voltából született, mindvégig fenntartották. Ebben az eljárásban a tulajdonképpeni ,,felség” maga a kormányzati apparátus volt, a herceg számára nem maradt hely. Május 30-án Süss-t átszállították a hohenaspergi erődbe.[40]


2., Fogva tartás és kihallgatás Hohenaspergben


Süss ,,speciális kihallgatása” 1737. június 4-én kezdődött. A vizsgálóbírák azt hitték, hogy az iratokban kiterjedt terhelő anyagot találnak. Várakozásaikkal ellentétben a kihallgatókra óriási munka várt. Süss makacsul kitartott a vád tárgyává tett pontok tagadása mellett. A védekezése ez volt: sehol sem működött együtt a kormányzásban, és minden kormányzati szintet hagyott dönteni; Württembergben sehol sem bérelt állami monopóliumot; semmilyen áruval nem kereskedett az országban, sehol nem eszközölt végrehajtást. Amikor Carl Alexander még trónörökös volt, kölcsönzött neki 80 000 Guldent, mint előleget a fizetésére. A herceg azért tartotta az országban, hogy a jövedelmét gyarapítsa. Az állami pénzügyi helyzet szétzilált volt, az állami vagyon részben már el volt zálogosítva. Vallomása szerint ,,az egész világon” feltűnést keltett, mert a stuttgarti pénz értékessé vált, és a frankfurti pénzváltóknál értéknövekedést nyert. Ennek ellenére sehol sem tapasztalt annyi akadályt, mint Württembergben.[41]
A második kihallgatáson nyíltan a bírák szemébe mondta, hogy elfogultak. Csak azzal a feltétellel egyezett bele, hogy az elfogultsági indítványát ne jegyzőkönyvezzék, hogy ígéretet tettek arra, hogy a többi vizsgálóbíró semmi jogellenes lépésre nem vállalkozik. De továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy válasszanak egy nem württembergi ügyvédet. A vádak ettől kezdve összevissza követték egymást. A pénzügyi kérdések után az állítólagos felségsértés került szóba, amelyeket Süss szintén megcáfolt.[42]
A június 6-i kihallgatás kezdetben Süss nemesi rangra emelésének kísérletével foglalkozott. A polgári réteghez tartozók azt hitték, hogy súlyos törvénysértést láthatnak – egy zsidót nemesi ranggal! Ennél a kísérletnél Süss semmiféle törvényt nem sértett meg, itt tisztán a zsidók iránt ellenségességről volt szó.[43]
A vizsgálóbíróság Süss-nek a kérésre ellenére nem biztosított továbbra sem nem-württembergi ügyvédet, ugyanis egy külső ügyvéd nagy veszélyt jelentett volna számukra. Június 7-én úgy tűnt, hogy a kihallgatás folytatása veszélyeztetve van. Süss egyensúlyzavarban szenvedett, azt mondta, nem tud felkelni, és kérte, hogy talán Jäger hallgassa ki a cellájában. Jäger odament és közölte a fogollyal: a szédülésének oka az, hogy Süss ,,tegnap semmit sem evett”. Így az ő távolmaradását ,,makacsságnak, vagy színlelésnek fogják értelmezni”.[44]
Jäger Süss gazdagságának forrásait kutatta. A fogoly azt vallotta, hogy leginkább a drágakő-üzlet szolgált gazdagsága forrásául, ami után bizonyos százalékot kapott. Sok nyeresége volt a hadsereg számára való szállításból is.[45]
Süss ekkor már érezte, hogy mindenben bűnösnek fogják tartani, és nem maradt más lehetőség számára, mint a herceg lába elé borulni és kegyelmet kérni. Kérte, hogy küldjenek el hozzá egy kapucinus atyát, és a hercegi gyóntató atyát, mert nekik akarja ,,azokat a fontos dolgokat feltárni, ami a szívét nyomja”. A valóságban Süss nem papokat akart, hanem az érveit akarta az Udvar elé tárni. A vizsgálóbírák azt szerették volna rábizonyítani, hogy katonai titkokat szolgáltatott ki.[46]
A kihallgatás során Süss nem adta meg magát: nap mint nap semmi olyat nem mondott ki, ami ellene fordítható lett volna, és minden válaszát gondosan megformálta. A bírák fenyegetővé és követelővé váltak. Süss egy pénzkölcsönzéssel kapcsolatos vita alkalmával részletes indoklással elutasított egy felújított vádat, mint elfogultat. Harpprecht tübingeni bíró, aki az eljárás uszítóihoz csatlakozott, azt tanácsolta, hogy ne menjenek bele a részletekbe, az ellenvetések jelentőség nélküliek. Ekkor Süss-t kegyetlen visszavágásként a legkegyetlenebb erőszakkal fenyegették meg: ha továbbra is hímez-hámoz, és nem vall, akkor ,,népszerűtlen eszközöket” fognak alkalmazni. Süss megértette: kínvallatást.[47]
Július 17-én a bírák egyhangú határozatot hoztak: Süss-t egy másik zárkába kell vinni, és ,,keresztbe kell bilincselni”. A fogolynak ,,a jobb kezét és lábát kell hosszában megbilincselni”, és ha ez nem hatásos, akkor ,,keresztbe bilincselve egy kazamatába kell vinni, ott kenyéren és vízen kell tartani”. A kínvallatás első fokozata még ugyanazon a napon megkezdődött. Süss-t ,,keresztbe bilincselték”, kezeit a háta mögött az egyik lábához láncolták. Ettől kezdve nem tudott megfelelően mozogni, kényelmesen aludni.[48]
Amikor korábban Süss a munkájáról részletesen beszámolt, és a maga szellemi fölényét megtapasztalta, fellelkesült, de ebben az időben már depresszióba zuhant. A hercegi gyámnál szeretett volna kegyelmet kapni. Ez a szándéka a bíróság makacsságán hajótörést szenvedett, hiszen ők egyedül a halálos ítéletben voltak érdekeltek. Kegyelmi kérvényét nem továbbították, de ezért semmilyen beismerést nem tett.[49]
Augusztus elsején a vizsgálóbíróság azt vizsgálta, hogy Süss-nek más államokban milyen funkciója volt, ott hogyan kereskedett és hogyan állt pénz dolgában. Újabb felsülést jelentett ez a kihallgatók számára, ugyanis senki sem tett Süss-re terhelő vallomást. A fogoly augusztus 13-án új kegyelmi kérvényt adott be, a bíróság viszont ellenérdekelt volt. Ezután következtek az eskü alatti tanúkihallgatások, a védekezési irat benyújtása és az ítélettel kapcsolatos tanácskozás.[50]
Glaser, a börtönparancsnok szeptember 28-án írta következő levelét Möglingnek: ,,A mai nap a hosszas üvöltözése és jajveszékelése után kénytelen voltam a zsidónak tintát és tollat engedélyezni.” Süss végre írhatott a védőügyvédjének, akiről pontosan tudta, hogy nem ér semmit. Joseph Süss olyan nyomorult állapotban volt, hogy maga az erődítmény parancsnoka is aggódott az életéért. Akkor Glaser azt a feladatot kapta, hogy Süss-t élve kell Stuttgartba az akasztófára szállítania. Az erődítményben akkor, októberben nagyon hideg volt. A zárkák fűtetlenek voltak, amiről az őrök is panaszt tettek. Süss egyre erőteljesebben foglalkozott a halálával, de még akkor is minden életfonalba belekapaszkodott: új érveket gyártott a maga védelmére, engedélyért folyamodott, hogy beszélhessen valakivel a Titkos Tanácsból, de leginkább magával a kormányzóval. E legújabb kéréseit is visszautasították.[51]
Egy héttel később, november 30-án Süss állapota olyan riasztó volt, hogy Glaser attól félt, hogy az éhségsztrájk halállal végződik. Ezért Glaser a bíróságtól engedélyt kért és kapott, hogy levehesse a bilincset Süss-ről december 3-án.


3., A védelem stratégiája


A jogászok a hosszas kihallgatások után először tudták úgy-ahogy szisztematikus rendbe szedni a vádpontjaikat:
1., Előélet (a württembergi tevékenység előtti élet):
Annak ellenére a vádpontok közé vették ezt is, hogy amit Süss más országokban cselekedett, annak semmi köze nem volt a württembergi tettekhez, és a württembergi joghoz.

2., Jogtalanul magának tulajdonított uralkodói szerep:
Ebben a pontban kitombolta magát a patríciusok ellenszenve a kívülről jött személy iránt.

3., A kasszák megkaparintása:
Minden kassza, amelyhez Süss-nek köze volt, folyamatos ellenőrzés alatt állt.

4., Az ajándékozási és pénzügyi tisztség:
Ennél a pontnál előtérben álltak a herceg utasításai az új hivatalnokok meggazdagodása érdekében.

5., Honorárium az előlegekért:
Erre engedélyt kapott Süss.

6., Tervek, monopóliumok, bérlet:
Ebben vettek részt legerőteljesebben a patríciusoknál alacsonyabb rangú hazaiak. A kasszának az állami monopóliumok általi feltöltése a herceg kinyilvánított politikája volt.

7., A zsidóknak az országba való befogadási jogával való visszaélés:
Süss a hercegtől utasítást kapott a zsidók üzleti feltételekhez kötött bevándorlásának szabályozására. Ő nagyon korlátozottan, csak a herceg jóváhagyásával adott ki bevándorlási engedélyeket.

8., A rendek elleni tanácsok:
Ez csupán egy kijelentésről szól, ami Remchingen számára szerfölött fenyegető volt.

9., A pénzverde:
Maga a Pénzverde Bizottság vizsgálta meg a pénzverést korábban, és rendben lévőnek találta.

10., A magánélet:
A nőkről szóló történetek, az udvari szokásokra való tekintettel, álszenteskedésnek tűnnek.[52]

Mögling óhaja az volt, hogy a védelem iratát otthon szerkeszthesse meg, de a vizsgálóbírói testület nem engedélyezte, hogy Mögling Süss iratait magával vigye. Így az ügyvéd kénytelen volt a védelem iratát a stuttgarti Városházán fogalmazni, a bíróság szeme láttára. Ilyen korlátok között elmondhatta ugyan, ami Süss mellett szól, de valóságos lépések megtétele a szabadon engedése ügyében ki volt zárva. A herceg és a fogoly dokumentumaiban rengeteg olyan hivatkozás volt, amelyek Süss-t ártatlannak bizonyították, minden reményt keltő volt.[53]
A védőirat kidomborította az egész eljárás fő hibáit. A herceg minden cselekedetét, a tanácsadók és mások intézkedéseiért is Süss-t tették felelőssé. A vádlott büszkén kitartott amellett, hogy életének korábbi szakaszaiban mindig korrekt és sikeres volt. A védő rámutatott arra, hogy a kormányzati iratokban nem volt egyetlen olyan, hercegtől származó intézkedés sem, amelyet Süss írt vagy aláírt volna. Az ajándékozási és pénzügyi tisztség egyáltalán nem új, de egy különleges, független kormányzati szervből hozták létre őket. Állásvásárlás és vizsgálatok a hivatalnokokkal szemben Eberhard Ludwignál, a korábbi hercegnél is voltak. Korábban a pénzbüntetések magukhoz a miniszterekhez folytak be. Állásvásárlások a Birodalom más államaiban, és a Birodalmon kívül is ismeretesek voltak. A két hivatal ülésein Süss nem vett részt sohasem, és a döntéseket átengedte a tanácsosoknak. Az udvari kassza és a vagyonadó terveit Georgii, az államkincstár igazgatója formulázta, szankció nélkül. A gazdasági tervekkel kapcsolatos vádak egyenesen nevetségesek. Süss mindig csodálkozott, hogy a württembergiek egy bankot súlyos bűncselekménynek tartanak. Egy agrárközösség premonetáris mentalitása számára a bank, a hitelezés elfogadhatatlan maradt. A kávéházi szerencsejátékokat is súlyosan felrótták Süss-nek a szórakozásellenes württembergiek. Tragikomikus, hogy Süss-t azért is bűnösnek tartották, mert (ami újdonság volt Württembergben) a hivatalnokokat egy hivatali lap által tájékoztatta. A nemesi-rendi forradalom ebben bűncselekményt látott. Ezután a védőirat a herceg kormányzási stílusával foglalkozik. Carl Alexander alapvetően szóbeli utasításokat adott ki, és megkövetelte az azonnali teljesítésüket a hivatali renddel ellentétesen is, amellyel szemben magát szuverénnek érezte. Süss önmagát kizárólag a herceg szolgálójának tartotta, akit a szolgálati viszonyban csak a herceg utasítása kötelez. Természetesen néhány pontban a herceggel nem volt egy véleményen, például a katonai kérdésben, ahol a herceg minden beleszólást megtiltott. (A békekötés után ugyanis Süss azt tanácsolta, hogy a katonákat engedjék haza.) A herceg az ország közigazgatási rendjét meg akarta változtatni a 12 főispán bevezetésével, a rendek szemében ez vészjel volt. Az állami jogot vélték fenyegetve ezáltal. Amikor Süss ezen új felosztás ellen felszólalt, a herceg kidobta. Az uralkodó vagyonadót akart bevezetni, Süss az ellenkezőjét tanácsolta. De az ország csak Süss-ről ordítozott, mialatt a gondolatot három tanácsos indítványozta, akik háborítatlanok maradtak.[54]
A védelem irata ezt követően azokkal a vádakkal foglalkozott, amiket hamis módon kizárólag Süss ellen emeltek. A fegyverszállítással kapcsolatban Süss megállapította: az magánjogi szerződéseken alapult, ezért az, a drágakő-kereskedelemhez hasonlóan, nem képezheti büntetőper tárgyát, hanem polgári bíróság elé való ügy. Ez a jogászi megkülönböztetés a bírókat nem érdekelte. A Süss elszámolásaival kapcsolatos vádak pletykákon, szóbeszédeken alapultak, nem voltak bizonyítottak és kellőképpen megalapozottak.[55]
Süss utolsó kifogása a vád tanúival kapcsolatos volt. A pénzverdei hivatalnokok a vádaskodásaikkal önmagukat akarták tisztára mosni, azt akarták letagadni, hogy ők maguk is együttműködtek vele. A zsidók külső kényszer hatása alatt tettek esküt, de számukra a kényszer alatt tett eskü érvénytelen. Mivel ők maguk is veszélyben voltak, számukra jogossá vált, hogy csakis azt mondják, ami számukra hasznos.[56]
Mögling 1737. november 11-én benyújtotta a védelem iratának végérvényes változatát, azonban Süss sohasem kapta meg azt betekintésre. Nagyjából ugyanezen időben állította össze a védő a védelem 84 kérdésének listáját, amely kérdések formájában vette puskavégre a tanúk kijelentéseit és az időközben sablonossá vált vádakat Süss ellen. Meglepően jó írás, amelyet a bíróság lesöpört az asztalról.[57]
Süss védőjétől azt követelte kétségbeesetten, hogy Mögling Bécsben a császárhoz fellebbezzen, ahol császári vizsgáló bizottság vizsgálhatta volna felül az ellene folyó eljárást. Az ügyvéd ezt elmulasztotta.


4., Az igazságtalan ítélet előkészítése


A konzervatív forradalom lendületében az új kormányzatnak nem volt különösképpen igénye, hogy a joggal törődjön. A jogi önkényeskedés a letartóztatási parancs nélküli őrizetbe vétellel kezdődött, és a vagyon elhamarkodott lefoglalásával folytatódott. Még mielőtt a bíróság kimondta a halálos ítéletet, már biztos volt, hogy mindent elvesznek Süss-től, amit bárhol birtokol, még vagyonának azt a részét is, amely a Német Birodalom szuverén területein volt található.[58]
A rablóhadjáratban a württembergi állami kassza is részt vett. Még a halott hercegért végzett gyászszertartáshoz is a fogolynak kellett 6800 Guldennel hozzájárulnia. (Heidelbergben ezért négy szép házat lehetett vásárolni.) Azután befészkelték magukat Süss palotájába a halálos ellenségei, akik a csődhatóságok felszólításai ellenére évről évre egyetlen Guldent sem fizettek.[59]
Mögling védőiratát a bíróság egyáltalán nem olvasta el. Jäger tényismertetésében és az ítéletről folytatott vitában erre semmi utalás nem található. Egy érvekkel alátámasztott vitát a bírák szükségtelennek tartottak. Csak egyetlen kérdés volt érdekes: hogyan lehet Süss-t a jog látszatával meggyilkolni? Kisegítésképpen a bíróság a ,,felségsértésre” és a ,,felségárulásra” támaszkodott. Ezek bizonyítására azonban édeskevés anyagot tudtak előszedni, a tanúvallomások terméketlennek bizonyultak. A dokumentumok hiányoztak.[60]
Ekkor a vizsgálóbírák büntetőbíráknak nyilvánították magukat. Az 1737. november 13. és december 6. közötti, összesen 17 ülésen csak a vizsgálati iratokból olvastak fel, állásfoglalás nélkül. A vádpontok sorrendjében haladtak. Az utolsó ponttal kapcsolatban a bíró kijelentette: ,,Süss az onanizálás bűnét többszörösen elkövette.” Ilyen bűncselekmény Württembergben nem létezett. Süss mellékesen megemlítette néhányszor az alkalomszerű onanizálását. A kihallgatási jegyzőkönyvben erről semmi sem található.[61]
1737. december 13-án a bíróságon az ítélettel és az ítélet indokolásával kapcsolatos vita áttekinthetetlen, ellentmondásos és zavaros volt. Pflug vizsgálóbíró azon fáradozott, hogy a zavaros helyzetet jogilag szisztematizálja, és a mindeddig hiányzó jogi megalapozást megteremtse. Az ítélet három alapját jelölte meg: ,,Hivatal fondorlatos megszerzése, hamisítások, felségsértés, illetve felségárulás.” Pflug azt állította, hogy csak az utolsó vádpont alapján jogos a halálbüntetés. Mivel érezte, hogy milyen silány az eredménye, egy további vádpontot is felhozott: a pénzügyi vádat, amiért szintén ki lehetett szabni a halálbüntetést. A kivégzésre vasból készített akasztófát indítványozott, és javasolta, hogy a holttestet ,,lánccal erősítsék hozzá, hogy ne lehessen ellopni”.[62]
Másodikként Harpprecht szólalt fel, a württembergi jogászprofesszor, aki befolyásos patrícius családból származott. Lényegében csatlakozott Pflug indítványához, csak annyiban tért el tőle, hogy azt javasolta: a holttestet az ellopás ellen ne lánccal, hanem ,,vaskosárral” biztosítsák. Azután részletesen kifejtette jogi szakvéleményét. Hosszas fejtegetése csak további zűrzavart eredményezett.[63]
Harmadikként Wolfgang Adam Schoepff professzor beszélt. Az összes büntetőbírótól eltérően kétségbe vonta a halálbüntetés jogosságát: ,,Kérdés, hogy helyénvaló-e a halálbüntetés. A (Carolina) 105. § szerint úgy tűnik, hogy az ilyen büntetés nem helyénvaló az olyan esetben, ahol az nincs meghatározva.” A bírák rémülten nézték őt, azután vehemensen nekirontottak. A kollégium nyomására Schoepff nem tartotta fenn nézetét. Megtört, és egyértelműen hozzáfűzte: ,,Azt hiszem, Süss megérdemli az akasztófát.”[64]
Schoepff után a többi bírák már nem nyilatkoztak igazán részletesen: csak a legszükségesebbet mondták, csak statiszták voltak és Pflug vonalát követték, akasztófát javasoltak.[65]
Azután a bíróság megfogalmazta indítványát a kormányzó számára: halálos ítélet, ,,felül vasból készített akasztófán”, a holttest legyen vasráccsal elzárva, amely megakadályozza, hogy a hitsorsosai elvigyék”. A halálos ítélet alapját itt már nem részletezték. Az iratokban először rögzítették az ítéletre vonatkozó javaslatot, és maga az érdemi ügy egyre ködösebbé vált. Itt már minden jogi megfontolás hiányzott. Mint minden bírótól elfogadott jogcímet a kivégzésre az indítvány a felségsértést és a pénzhamisítást nevezte meg. A második okot ténylegesen alig tárgyalták meg. A bírák egyike a felségárulást kétségbe vonta, Schoepff nem volt megnevezve, ennek az ellenvetésnek a többi része törölve lett. Az alapvető jogi bizonytalanságuktól azzal igyekeztek menekülni, hogy az egyedi vádpontokat a ,,felségsértés” egyetemes fogalma alá rendelték, még a fizetési nehézségeit és a fegyverszállításait is. Ezekkel kapcsolatban nagyrészt olyan tényállásokról beszéltek, amelyeket a szakértő tanácsosok már régen elfogadtak, és amelyek amúgy is polgári bírósághoz tartoztak. Mint derült égből a villámcsapás, úgy került elő az a vád, amelyről soha sem folytattak vitát, az ,,istenkáromlás”. A legitimációs szükségletük miatt a bírák minden szalmaszálba belekapaszkodtak. Továbbá súlyosbító körülménynek tartották, ,,hogy a vádlott zsidó, akit a zsidók által szokásosan elkövetett bűnök miatt súlyosabban kell megbüntetni”.[66]
1738. január 9-án hozott határozatot a kormányzati szerv, a Főtanács Süss haláláról. A kivégzés alapjául egyedül a ,,felségárulást” nevezte meg, a felségsértésről, pénzhamisításról és az istenkáromlásról itt nem beszéltek. Annál tágabb tere nyílt a kegyetlenség iránti előszeretetnek. Az egyik tanácsos a karddal való kivégzést tartotta kívánatosnak. Annál a kérdésnél, hogy vajon Süss-t befejezésül alá lehet-e vetni kínvallatásnak, az egyik tanácsos a kínvallatás mellett szavazott, de a büntetőbíróság ,,egyhangúlag” elutasította az indítványt, nem együttérzésből, hanem számításból. A bírák visszarettentek attól a lehetőségtől, hogy a siralmas kinézetű elítélt a kínzók keze alatt meghalhat. Kimondták, hogy a kínzástól el kell tekinteni, mivel Süss ,,az önfejű étkezésmegtagadásai miatt annyira legyengült, hogy törékeny testalkata miatt a kínzás nem (lenne) veszélytelen, ezért a megérdemelt büntetéstől és a példa statuálását képező kínzástól el kell tekinteni”.[67]


5., Utolsó támadás az ,,igazságszolgáltatás” ellen

Süss a depresszió ellen, amely őt újra és újra lesújtotta, az 1738. év elején messzire ható tervekbe kapaszkodott, mintha nemsokára újból hatalommal rendelkezne. Amint erről Glaser, a börtönparancsnok értesült, tudatta Möglinggel: ,,Ha én keresztülviszem, hogy ő a hercegnővel beszélhessen, akkor ő engem császári ezredessé fog tenni.” Süss gondolatai Bécsbe szálltak, a császári udvarba.[68]
Süss-nek a maga védelméről világos elgondolása volt. Három dolgot érintett: 1., az elébe tárt tényeket, 2., az aláírt kihallgatási jegyzőkönyvet, 3., a tanúk kijelentéseit. Az 1. ponttal kapcsolatban nem érezte magát bűnösnek. Neki csak általános szemrehányást tettek, a védekezését addig fenntartja, amíg konkrét vádakkal nem szembesítik. A 2. ponttal kapcsolatban: ,,nem lehet csodálni, hogy a jegyzőkönyvet aláírta, amennyiben nagy mértékben meg volt félemlítve.” A 3. ponttal kapcsolatban Süss egy kifogást fogalmazott meg a terhelő tanúk ellen. Erre vonatkozóan alapos jogi ismeretről tett tanúságot. Kifejtette: Möglingnek meg kell a tanúkat vizsgálni, hogy megfélemlítés alatt voltak-e, kijelentéseikre rábírták-e, vagy kényszerítették-e őket, saját bűneik miatt üldözöttek-e, és ezért megfélemlítettek voltak-e. Az ügyvédnek ki kell nyomoznia, hogy a vádlottakkal a tanúk üzleti kapcsolatban álltak-e, vajon maguk is le voltak-e tartóztatva, és Süss-szel voltak-e személyes ellentéteik. Ő maga a Talmudot követi, ezért úgy érzi, hogy kötelessége a gyengébb zsidók védelme, ezért az eljárás során készségesen védelmezi őket a hátrányo, terhelő látszattól. De keresztényekkel kapcsolatban sem tudná elképzelni, hogy a saját embereire vagy jó barátaira, akikkel három éven át jóban volt, olyan szemmel nézzen, ahogy őt képesek voltak a tanúvallomások során rágalmazni.[69]
Szinte az 1737. júniusi kezdet óta arról beszélt Süss az ügyvédjével, hogy az egész eljárás semmis, és semmisként kell kezelni, mivel sohasem terjesztettek elő konkrét vádpontokat. Ennek az iratnak, amely ezt fejtegette, a wetzlari Birodalmi Bíróságon, vagy a bécsi Birodalmi Udvari Bíróságon jó esélye lenne. De az ügyvéd ,,azt csak kikacagta” cinikusan.[70]
Süss stratégiájának lényege a következő volt: az ügyvédjén keresztül akarta kérelmét a császárhoz eljuttatni. Ebben támaszkodni akart az elhunyt hercegtől kapott elbocsátó iratára, a saját szóbeli és írásos felmondására a herceg szolgálatából, és önmagának a császári védelem alá helyezésére. A továbbiakban Süss befolyásos személyeket akart megnyerni, hogy az ügyében közbenjárjanak: a mainzi választófejedelmet és a würzburgi püspököt. Ezt a stratégiát elgáncsolta a védője, aki a württembergi rutineljárásokhoz alkalmas volt, de egy politikai perben, amelynek halálos kimenetele előre meg volt határozva, ő csak a halál segítője lehetett.[71]
Közben a kormányzó megerősítette a halálos ítéletet. Egyben lemondott az elítélt megkínzásáról. Süss kapott egy engedményt, amelyet később a büntetőbíróság visszavont: azt, hogy a halálos zárkájában egy rabbit fogadhat.[72]


6., A siralomházban

Csak heves tiltakozás közepette lehetett Süss-t a siralomházba ráncigálni és a szegényes cellába bezárni. A siralomház négy ablaka és két ajtaja deszkával és gerendával kettősen be volt rácsozva. Az őrségnek megparancsolták, hogy naponta írjanak jelentést arról, hogy hogyan viselkedik az elítélt. Süss először mindent visszautasított, nem csak az ételt, hanem még az italt is. Az utolsó hat napon már semmit sem evett. Egy vallásilag és politikailag motivált aszkézissel feszítette meg utolsó erejét, hogy mégis valamiképpen megmeneküljön a kivégzéstől. A védelmére koncetrált, a halállal semmiképpen sem békült ki. Újból a védőjével akart beszélni, vele akarta az egyetlen olyan vádpontot kikutatni, amely a halált igazolhatta. Mögling Tübingenben ült, és várta – ahogy alattomosan írta a bíróságnak – hogy beteljesedjen az igazságszolgáltatás az ő ,,zsidó urán”. Örült a kivégzésnek, azt ,,ünnepnek” nevezte. Utolsó fogságának második napján, 1738. január 31-én Süss-t a Herrenhaus felsőbb szintjére, a terembe vezették. A büntetőbíróság egy része ismertette előtte a halálos ítéletet; mint elnök: Faber, és a két ülnök: Harpprecht és Schoepff. Végül a Titkos Tanács és a Főtanács tagjai a halálos ítéletet jóváhagyták.[73]
Süss kifejezett kívánsága ellenére este két evangélikus lelkész jött egy újabb megtérítési kísérlet végett a cellájába. Az Igazságügyi Bizottság küldte őket, előkészíteni a foglyot a halálra. Süss nem bocsátkozott bonyolult teológiai kérdésekbe, különösen a Messiás-kérdésbe, és megmaradt alapelvénél: ,,ő zsidókén akar meghalni”. Amikor a lelkész nem akarta magára hagyni Süss-t, a tehetetlen fogolynak már más lehetősége nem volt, hogy megszabaduljon az erőszakos térítési kísérlettől: a misszionárius előtt a földre vetette magát, könyörgött neki, hogy hagyja magára, és befogta a fülét.[74]
A halálra ítélt végül lediktálta a végrendeletét, amely alapján jelentős összeget hagyott a frankfurti és heidelbergi zsinagógák részére is, még Glaser börtönparancsnoknak is bizonyos juttatásokat biztosított. Még az evangélikus lelkésznek is ígért adományt a szegények javára. Végül gondolt a családjára is: édesanyjára, Daniel mostohafivérére és sógorára. De a württembergi bürokrácia nem hagyott a családjára semmit sem.[75]


7., Az akasztófán

1738. február 4-én az egész városban kivételes állapot uralkodott. 1200 katona tartotta a Marktplatzot megszállva, további 600 már korán reggel körülvette a kivégzés helyszínét.[76]
Süss kész volt még egyszer az életéért harcolni. Rögtön azután, hogy belépett a terembe, térdre borult és kegyelmet kért. A bíróság elnöke nem engedte szóhoz jutni: csendet parancsolt, és összefoglalta a büntetőeljárást. A ,,haza tönkretevője” címszónál Süss hangosan tiltakozott. Az egyik hóhér be akarta fogni a száját, de Süss pofon vágta és ezt kiáltotta: ,,Hagyja, hogy védjem az életemet!” Közben a titkár felolvasta a halálos ítéletet.[77]
Az ítélet nem nevezett meg semmilyen bűncselekményt, és megtagadta az indokolást. Az ,,elítélendő helytelen cselekedetek” olyan általánosak maradtak, mint amilyenek az egész eljárás alatt voltak. Említésre méltónak tűnik az ítéletben a külföldre való hivatkozás. Ez egyfajta rejtett kísérlet volt a felelősségnek Württembergről másokra való hárítására.[78]
Az elnök széttört egy vékony pálcát három részre, és azokat az elítélt lába elé dobta. Ezzel a szimbolikus cselekedettel a halálos ítélet jogerőssé vált.[79]
Délelőtt Süss-t a Herrenhausból a Marktplatz-ra vitték, és átadták Gross városparancsnoknak. Süss ellenállt, a hóhér ráncigálta a vesztőhelyre vivő kordéra. A kordé megállt, a megbilincselt foglyot a milícia által alkotott körön belülre vezették. A tíz méter magas akasztófát már pénteken felállították egy faragott kőből készített súlyos alapon. Úgy tervezték, hogy Süss a talaj fölött 12 méter magasban függjön a Német Birodalom legmagasabb akasztófáján, amelyhez egy ketrec volt erősítve.[80]
A városparancsnok, aki az eseményeket legjobban láthatta és hallhatta, ezt tanúsította a kivégzésről szóló jelentésében: Süss ,,egészen a szerencsétlen haláláig héberül beszélt és a Tízparancsolatot, amelyhez életében kevésbé igazodott, egy fekete zsebkendőbe burkolva a homlok elé erősítette”. Süss egyetlen mozdulatot sem tett önként, mindenre kényszeríteni kellett. Mindvégig nem adta fel a maga akaratát, nem adta fel az életét. Négy hóhérsegéd kényszerítette fel a létrára. Amikor a hóhérsegédek Süss-szel fent a ketrechez értek, a hóhér hátulról meghúzta a kötelet. Így tehát Süss-t nem akasztották fel, hanem megfojtotta a hóhér. A hóhérsegédek beemelték a vézna holttestet a ketrecbe. Miután Süss egy negyedórán keresztül nem adott semmilyen életjelet, a kötelet eltávolították, és nyaka köré tekert lánccal helyettesítették.[81]
A kivégzésről szóló jelentésében a városparancsnok büszke volt arra, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás: ,,Ezt a fontos kivégzést a leginkább megsértett igazságosság és a sok ezer szegény, elnyomott, hűséges württembergi alattvaló sóvárogva várta […] rajtuk kívül Európa jelentős része hosszú ideig tanúsítani, és az utókor még inkább csodálni fogja.”[82]
Hat évig maradt a holttest a ketrecben, az összes zsidók megfélemlítésére. A fiatal Carl Eugen herceg 1744-ben, amint trónját elfoglalta, engedélyt adott arra, hogy a csontvázat az akasztófa lábánál elföldeljék.[83]


III., Az büntető anyagi jog szabályainak megsértése a per során


Az új kormányzat számára, Süss perének idején V. Károly császár 1532-es Büntető Törvénykönyve, a ,,Corpus Criminalis Carolina”, és a württembergi tartományi jog szolgált jogalapként. A Süss ellen emelt vádak legtöbbjéért nem járt halálbüntetés. Ilyen esetekben a kivégzés és a testi büntetés kifejezetten meg volt tiltva.[84]
Természetesen egy bűncselekmény valamennyi résztvevőjét bíróság elé kell állítani, nem csak az egyiket. A Carolina megtiltotta a résztvevők szelektív előnyben részesítését és a szelektív kegyelmezést.[85] Azonban ebben a perben Süss ,,bűntársait” csupán rövidebb ideig tartó börtönbüntetéssel sújtották, Süss-t pedig kivégezték.
A ,,Magánélet” címszóval nevezett, utolsó vádponttal kapcsolatban az egyik bíró kijelentette: ,,Süss az onanizálás bűnét többszörösen elkövette.” Ilyen bűncselekmény sem a Carolina, sem a tartományi jog szerint nem létezett, mégis részét képezte az egyik vádpontnak.[86]
Mint derült égből a villámcsapás, úgy lett érintve az a vád, amelyről sohasem folytattak vitát: az ,,istenkáromlás”. Ezzel kapcsolatban semmilyen bizonyítási eljárást nem folytattak le. Továbbá súlyosbító körülménynek tartották ,,hogy a vádlott zsidó, akit a zsidók által szokásosan elkövetett bűnök miatt súlyosabban kell megbüntetni”. A Carolina nem tartalmazott erre vonatkozó kitételt.[87]


IV., Alkotmánysértések a perben


A Süss ellen Württembergben emelt egyes vádak egyáltalán nem voltak az Alkotmánnyal összeegyeztethetők. A féltékeny tanácsosoknak (akik később ítélkeztek felette) olyan kifogásuk volt Süss ellen, hogy a herceg egy nem-württembergi hivatalnokot helyezett föléjük irányítónak a kormánnyal és a rendekkel való tartós konfliktusa során. Az Alkotmány szerint azonban a herceg csak a költségvetési kérdésekben volt a rendekre utalva, a kinevezéseknél és az elbocsátásoknál szuverén volt, szabadon dönthetett. A gyakorlatban a legfőbb kormányzati szervben, a Titkos Tanácsban csak 1630 és 1650 között volt württembergi többség. A hercegek a titkos tanácsosaik legnagyobb részét más német választófejedelemségekből hozták be az apparátusukba. Egyébként nem kifogásolták minden esetben a nem-württembergi születésű személy bevonását.[88]
Alkotmánysértés volt az is, hogy nem vették figyelembe Süss 1737. február 12-i felmentvényét. Az indokolást hajánál fogva húzták elő: arra hivatkoztak, hogy az ilyen felmentvénynek nincs a rendek számára jelentősége. Ám ténylegesen a rendek semmilyen szemrehányást nem tehettek Süss-nek, ugyanis a legtöbb vádpontot illetően a felmentvény büntetlenséget biztosított volna, még az állítólagos felségsértéssel kapcsolatban is, mivel az általánosan volt fogalmazva, nem Süss honoráriumával és jutalékával kapcsolatban. Minden ,,méltatlan üldöztetés és gyűlölködés” ellen, ,,a tiszta irigység és rosszakarat” ellen, ,,minden vádaskodás” ellen kapott Süss a hercegtől ,,állandó biztonságot”. A herceg kijelentette, hogy mostantól fogva ,,ugyanőt (Süss-t) a Számunkra és a legkegyesebb megelégedésünkre teljesített alázatos szolgálataira való tekintettel egyáltalán és kivétel nélkül senki sem vonhatja felelősségre”. Mintha a herceg sejtette volna, hogy tanácsosai milyen ,,süketek” lesznek, hozzáfűzte: senkinek sem szabad ,,saját büntetésének elkerülésére” Süss-t vádolni. Alighogy meghalt a herceg, a patríciusok pártja egy új jogot léptetett életbe. A saját legalitásukat azzal a mesével akarták igazolni, hogy Carl Alexander herceg elfogatási parancsot adott ki Süss ellen. Az igazságszolgáltatásnak nemsokára ezt a hamisítást fel kellett adnia, ezzel a felmentvény Süss védelmére megszorítás nélkül rendelkezésre állt.[89]



V., A büntető eljárásjog szabályainak sérelme a per folyamán


Az egyik alapvető jogsértés a bíróság összetételében mutatkozott meg. A tartományi törvénykönyv szerint a bíróságnak pártatlannak kell lennie, nem szabad tekintettel lennie a társadalmi különbségekre, ,,barátságra, ellenségeskedésre, pénzre vagy pénzértékre”. A ,,pártatlan bíró” fogalma kifejezetten ki lett kötve. Aki ennek a feltételnek nem felel meg, annak ,,önként fel kell állnia, ki kell vonulnia és az ítélkezésben nem szabad részt vennie”. Süss felett ezzel szemben az ő régi, belső ellenségei ítélkeztek, akikkel a herceg érdekében tartós viszályban állt. A tanács tagjai Süss-szel üzleti ügyekben összekülönböztek.[90]
A hatályos eljárásjogi szabályok szerint, ha a bíró nem volt független, a vádlottak visszautasíthatták. Süss erről gyakran beszélt, mégsem teljesítették a kérését. Ilyen esetekben a vádlottaknak joguk volt ,,egy másik, pártatlan bíróságot megnevezni”. Süss ezt többször megtette, eredménytelenül.[91]
Süss-nek joga volt a Wetzlari Birodalmi Bíróságnál, vagy a Bécsi Birodalmi Udvari Tanácsnál panaszt tenni. A bíróság tudta jól, hogy miért torlaszolta el ezt az utat. Süss-nek jó esélye volt mindenképpen arra, hogy a halálos ítélettől mentesüljön.[92]
Az eljárásjog szabályai alapján a súlyos bűnügyek alkalmával Württembergben elküldték a vizsgálóbíróság iratait valamelyik egyetem jogi fakultására, hogy onnan megalapozott szakvéleményt kapjanak. Ez az út az elfogultságot és jogi alkalmatlanságot szokta ellensúlyozni, az idő múlása képes a gyűlölet érzését lehűteni. Süss ezzel az eséllyel hitegette magát. Ezt az utat kifelé kezdetben az ő számára is tervbe vették, de azután, amikor elhatározták a halálos ítéletet, elvetették.[93]
A Süss elleni eljárás megsértette a Carolina eljárásjogi szabályait más tekintetben is: a kínvallatással való fenyegetés jogtalannak volt nyilvánítva, viszont Süss esetében ezt a vizsgálóbírók többször megtették. A kínvallatás csak gyilkosság, emberölés, rablás, gyújtogatás és lopás esetén volt jogszerű. A bíróság azt gondolta, hogy Süss egész tevékenységét mint egyetlen, folytatólagosan elkövetett lopást értékelheti, de a 20. § szerint ez csak bizonyított gyanú és világos bizonyítékok mellett jöhet szóba.[94]
A Carolina 46. §-a megkövetelte, hogy ,,amit ő (a vádlott) beismert vagy tagadott, jegyzőkönyvben kell rögzíteni”. Ezzel szemben Süss jegyzőkönyvét szelektív módon vezették.[95]
A tanúkihallgatást jogellenesen folytatták. A Carolina 23. §-a ,,két megbízható tanút” írt elő, de ilyenek Stuttgartban nem voltak. Bűncselekményre utaló bűnjel lehet ,,a rossz hírnév és híresztelés” is, de csak akkor, ha elfogulatlan, pártatlan emberektől származik” (25. §), ami ebben az ügyben egyáltalán nem volt jellemző. Süss-nek a tanúk elleni ellenvetéseit az eljárás során nem fogadták el, és ebben a kirendelt védő is összejátszott a bírósággal. A Carolina szerint a ,,megvesztegetett tanúknak” súlyos büntetéssel kellett számolniuk (64. §). Mivel minden tanú esküt tett, a felülvizsgálatok alkalmával sokan hamisan esküvőnek bizonyultak. A Süss ügyben sok tanút büntetéssel fenyegettek. A Carolina szerint csak azok a tanúk értékesek, akik a saját tudásukat adják elő. ,,De az, amit idegenektől hallanának beszélni, nem elégséges ahhoz, hogy figyelembe lehetne venni.” (65. §) A jogszabályok szerint a vádlott számára a tanúvallomást fel kellett volna olvasni, hogy részletesen állást foglalhasson. A tartományi jog kizárt minden olyan tanút, akik az eljárásból anyagi előnyre vagy károsodásra számíthattak.[96]
A Carolina 70. § szerint a vádpontokat rendbe szedve fel kell jegyezni. Ez sem történt meg.[97]
Az akkor hatályos büntető törvénykönyv egyébként nyílt bírósági eljárást írt elő, és egy nagy fejezetben (78-98. §) nyílt vitával számolt a tárgyalás egyik napján, amelynek keretében a vádlott előadhatja védekezését. Stuttgartban viszont titkos eljárást folytattak, amely még a vádlottal szemben is titkos volt. Az ítéletet nyilvánosan kellett ismertetni. Stuttgartban már úgy képzelték el a nyilvánosságot, hogy az ítélethirdetéskor a bírósági tárgyalóterem ajtói nyitva maradtak. Csak néhány kormányzati embert és patríciust engedtek be. A tartományi jog ismerte azt a lehetőséget is, hogy a vádlott ,,a bíróság előtt nyilvánosan tiltakozhasson”.[98]
Az ítéletben a ,,gonosztettet” meg kellett nevezni (Carolina, 200. §). Ehelyett az ítéletben egy összegzett vád volt található (amelyet az eljárás során egyáltalán nem említettek meg), és nem konkrét bűncselekmény. Ezen kívül az ítélet nem volt összhangban a büntető bíróság titkos ítéletindokolásával. A tartományi jog szerint a vádpontokat nem szabad ,,általánosan” megfogalmazni. Végül a halálra ítélt mellé a jog egy lelkészt rendelt (102. §). Még ezt az előírást sem tartották meg Süss esetében. A bírósági iratokat a bíróságnál kellett volna tartani (202. §). Ezzel szemben a Süss-per aktái titkosítva lettek, és az 1918. novemberi forradalomig zároltak maradtak. Nem tekinthetett be ezekbe az aktákba más, mint néhány ,,udvari” történész, akik értettek a szolgalelkű önkorlátozáshoz.[99]
Még kirívóbban megsértette a bírósági eljárás a württembergi tartományi jog eljárási előírásait. A vádemelés formálisan kötelező volt, de Süss ellen ez elmaradt. Egy vád nem tartalmazhat több, egymástól különböző dolgot. Süss-nél áttekinthetetlen összevisszaságról volt szó. A bíróknak egyedi tényekre kellett volna ítéletüket alapozniuk. Amit viszont Süss esetében hoztak, az ködös szabványítélet volt. A periratokból a vádlottnak másolatot kellett volna kapnia, de ez sohasem történt meg. A vádat a vádlott a jog szerint megtámadhatta, mint ,,alkalmatlant” és ,,formahiányosat”. A jog azt is biztosította a számára, hogy minden vádpontra egyenként válaszolhasson. A vádlott tiltakozása után közvetlenül az eljárást nem lehetett volna folytatni. Süss-től mindezeket a jogokat megtagadták.[100]
Az egész eljárás bohózat volt. Sohasem volt szó a tényállás megvilágításáról és jogi megítéléséről. Már 1737. május közepén készen állt a halálos ítélet, mielőtt a büntető eljárás megkezdődött. A bíróság elfogultsága megnyilvánult a tanúk kihallgatása alkalmával is. Ezek ugyanis manipuláltak voltak. A bíróság a vádlott üzleti irataiból 1737 őszén már tudta, hogy Süss üzleti partnereiből kinek kellett vele együttműködnie, és kinek kell vele szemben pozitíve vagy negatíve elfogulnak lennie. Isaac Simon Landau mint terhelő tanú tökéletes eszköznek bizonyult: kizárólag a saját üzleti érdekeit követte, nem a jogot. A kihallgatása alkalmával patetikusan követelte Süss kivégzését, mert ő ,,a zsidóság igazi elárulója”. Mivel a dohánygyárral kapcsolatos kártalanítás során a szabadgondolkodó Süss Istenről szabadosan beszélt, Simon az ortodoxia hangnemében ezt a kijelentést tette: ,,Ez az ő vallása szerint olyan bűn, hogy ha három különböző rabbihoz ezt az ügyet elküldenék, mindhárman megkövezésre ítélnék.” Isaac Simon Landau titokban a kormány segítségére számított. Neki és a családjának a württembergi hercegségnél évtizedek óta 17 000 Gulden hátraléka volt. De a halálos ítélet melletti erősködését nem jutalmazták meg. A kormánynak és a rendeknek nem volt kedvük kifizetni.[101]
A vizsgálóbírák bebizonyították a maguk elfogultságát, amennyiben hasonló tényállásokat nem hasonló módon üldöztek, hanem csak Süss és néhány alárendelt tanácsos esetében. Így mentesült mindenfajta büntetőeljárástól az összes patrícius és a tartomány magasabb hivatalnokai, akik a herceg pénzügyi politikáját a javaslataikkal alátámasztották.[102]
Csak a büntetőeljárás vége felé kristályosodott ki egy új vád, amely a védelem iratának fogalmazásakor még nem volt kimondva: a ,,felségsértés”. Ez volt az egész eljárás leggyengébb pontja. A késői vádemelés bizonyítja, hogy a bírók mennyire tudatában voltak az egész vádjuk tarthatatlanságának. A tartományi törvények kifejezetten megtiltották a vádemelés után új vád hozzácsatolását. Felségsértésen Süss szabados hangnemét, az Udvarban és a herceggel szemben is alkalmazott szokatlan stílusát értették, valamint az elbocsátása érdekében alkalmazott tagadási stratégiáját. A bíróság nem vette észre, hogy az utolsó váddal öngólt lőtt. Ha Süss két év óta feltétlenül el akarta hagyni Württemberget – ami az ellenségei számára csak kedvező lehetett volna - , az ő kényszerű maradását sokkal hamarabb egy hercegi kényszerintézkedés tette volna nyilvánvalóvá. Az ilyen vádak már azért is jelentéktelenek voltak, mert későn jöttek elő. Nevetséges voltuk vitathatatlan. Hogyan lehetett volna sértett egy herceg, aki abból életében semmit sem tett közhírré? Miért nem vonta ő maga azonnal felelősségre Süss-t?[103]
A bíróság még egyszer egy késői új vádat állított előtérbe: a ,,felségárulást”. Ezen szigorú értelemben a katolikus államcsínyre való előkészületet, a Würzburggal való konspiratív kapcsolatokat, és a rendi, evangélikus alkotmány megdöntésére a Remchingennel történt megegyezést értették. Senki sem állíthatta, hogy Süss belebonyolódott a puccs előkészítésébe. De a császár vagy más államok részéről történő beavatkozás kivédésére ez a vádpont látszott leginkább alkalmasnak. A vád még nagyobb súlyt kapott, mert Süss-nek a herceg megbízásából végzett minden egyes energikus cselekedetére kiszélesíthető volt.[104]
Mögling védőiratát a bíróság egyáltalán nem olvasta el, pedig az eljárásjogi szabályok szerint ez alapvető kötelességük lett volna: Jäger tényismertetésében és az ítéletről folytatott vitában erre semmi utalás nem található. Egy érvekkel alátámasztott vitát a bírák szükségtelennek tartottak.[105]
Az eljárásjogi szabályok megsértését jelentette az is, hogy ugyanazok a személyek látták el a vizsgálóbírói és a bírói feladatokat: a vizsgálóbírák egyszerűen büntetőbíráknak nyilvánították magukat.[106]
A bíróság a hercegi gyámnak címzett indítványában a kivégzés jogcímeként csak a felségsértést és a pénzhamisítást nevezte meg, és a második ok ténylegesen alig volt megtárgyalva. A többi, vádiratban szereplő bűncselekményt a bírák ebben az indítványban csak bizonytalan módon, általánosítva nevezték meg: ,,különböző rendkívül súlyos bűncselekmények”, ,,az ismertté vált és ellenőrzött számos, az országra nézve káros gonosztett” szerepelt az irat szövegében. Az alapvető jogi bizonytalanságuktól azzal igyekeztek menekülni, hogy az egyedi vádpontokat a ,,felségsértés” egyetemes fogalma alá rendelték, még a fizetési nehézségeit és a fegyverszállításokat is.[107]
A württembergi tartományi jogszabályok egy pontban prófétai jövőbelátásról tettek tanúságot. Számoltak azzal az esettel, hogy egy ítélet az eljárási jog sérelme mellett és hamis tanúvallomások hatására születik. Ilyen esetben az ítélet semmis. Következésképpen az akkori jog szerint a Joseph Süss Oppenheimer elleni halálos ítéletet semmisnek kell tekinteni.[108]



VI., A per jogtörténeti tanulságai


A Joseph Süss Oppenheimer elleni büntetőperre közvetlenül egy politikai változás, a protestáns rendek hatalomátvétele, az általuk irányított úgynevezett ,,konzervatív forradalom” után került sor. A forradalmakat követő, a korábbi rendszerek képviselői ellen irányuló büntető eljárások a történelem folyamán általában indulatok által vezéreltek voltak, és hiányzott belőlük az igazságosságra, méltányosságra törekvés, hiszen legfőbb céljuk a politikai ellenféllel való leszámolás, a korábbi rendszer vélt vagy valós bűneinek a megtorlása volt. Ez a jelenség megfigyelhető az angol polgári forradalom, illetve a francia forradalom során lezajlott eljárásokra, vagy például hazánkban, egyes népbírósági -, illetve az 1949-ben, és az 1950-es években végbement, a kommunista hatalomátvételt követő koncepciós perekre is. A forradalmi úton, illetve az alkotmányos eszközöket mellőzve hatalomra került kormányok sokszor azzal próbálták igazolni legitimitásukat, hogy bűnösnek bélyegezték meg, és elítélték a korábbi rendszer államszervezetének vezetőit. Az ilyen jellegű perek másik funkciója sokszor az volt, hogy a bűnbaknak állított személy a társadalmi feszültségek levezetésének eszközéül szolgáljon.
Sajnos a politikailag motivált igazságszolgáltatás nem csak ilyen szélsőséges változások idején fordult elő, hanem igen gyakori volt világszerte, és még ma sem tisztult meg a jog teljes mértékben ettől, pedig Arisztotelész már az ókorban a bírák kezébe adta az igazságosság és méltányosság vezérfonalát.














Irodalomjegyzék:


1., Mary Fulbrook: Németország története, ford.: Szuhay-Havas Ervin, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1993
2., Hellmut G. Haasis: Joseph Süß Oppenheimer, genannt Jud Süß. Finanzier, Freidenker, Justizopfer, Reinbek: Rowohlt TB, 2001, ISBN 3-499-61133-3
3., Peter H. Wilson, 2004, In: Die historische Forschung zum Kriminalprozess gegen Joseph Süss Oppenheimer und seinen politischen Kontext, Landesarchiv Baden-Württemberg, forrás: http://www.landesarchiv-bw.de/
4., Vorschlag Justiz 24.3.1737:Stuttgart, A 48 F Süss Bü 71
5., Befehl 26.3.1737:Bü 2
6., Des Herzogtums Württemberg Erneuert gemein Land-Recht. Stuttgart 1743
7., Berichte Pflug/Jäger, Inquisitionskomission: Bü 2+ 72; A 202 Bü 1823
8., Inquisitionskomission 20.5.1737: A 48 F Süss Bü 71 122.o.sk.; Bü 3
9., Jägers Aufschrieb nach Besuch bei Süss 7.6.1737: Bü 3 Stück 212
10., Beschluss Fesselung 17.6.1737: 184-187. o.
11., Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12
12., Briefwechsel Glaser, 149-194. o.
13., Erklärung Süss 24.1.1738: Bü.12
14., Mögling: ,,Herrn Hebräer”, 209.o.sk.
15., Bericht Gross: Execution, Bü 12
16., Constitutio Criminalis Carolina, 20. §, 23. §, 25. §, 46. §, 64. §, 65. §, 70. §, 78-98. §, 102. §, 104. §, 200. §, 202. §
17., Isaac Simon Landau für Süss’s Steinigung: Bü 66 Verhör, 16.o.skk.
18., Joseph Süss Oppenheimer, In: www.Jewish Encyclopedia.com
























Függelék:

Joseph Süss Oppenheimer élete

Joseph Süss Oppenheimer 1698-ban, Heidelbergben született. Apja: R. Issachar Süsskind Oppenheimer, egy vándorszínész-csoport vezetője és énekese, anyja: Michele Chasan, a Frankfurt am Main-i R. Salomon könyvkiadói lektor lánya volt. Egy nővére és bátyja keresztény hitre tért, és felvette a Tauffenberger nevet. Joseph apja nagyon korán meghalt, és a fia gondozását, aki vállalta annak képzését és nevelését. A fiút nem nagyon érdekelte a tanulás, de figyelemre méltó érdeklődést mutatott az üzleti élet iránt. Már fiatal korában alkalmazást nyert Frankfurt am Main-ban egy nagy zsidó üzletházban, majd különböző egyéb jelentős üzletházakban Amszterdamban, Prágában, Bécsben és másutt. Ennek során bepillantást nyert a nemesség életébe. Fiatal korában nyíltan megbotránkoztatta hitsorsosait azzal, hogy megszegte a zsidó vallási törvényeket. Széleskörű üzleti ismeretei és ügyessége tanácsadói és üzletvezetői állást biztosított számára egy Lauz nevű ügyvédnél Mannheimben. A Pfalz-i választófejedelem, akinek korábban bizonyos árucikkeket szállított, 1734-ben udvari és hadi főintézővé nevezte ki. Oppenheimert üzleti kapcsolatai arra kényszerítették, hogy két lakóhelyet tartson fenn: egyet Mannheimben, és egy másikat Frankfurt am Main-ban. 1732-ben Isaas Simon Landau-n keresztül megismerkedett Carl Alexander württembergi herceggel, aki akkor birodalmi tábornok és Szerbia kormányzója volt. A herceg és felesége megkedvelte Oppenheimert, és a herceg kinevezte udvari és hadi főintézővé, valamint magánvagyona kezelőjévé.[109]
Amikor Carl Alexander Württemberg hercege lett (1733. december), nagyon sok ellenfél vette körül, akik intézkedéseit intrikákkal akadályozták, ezért szükségessé vált, hogy maga mellé vegyen tisztességes és tehetséges tanácsadókat. 1734-ben kinevezte Süss-t a bizalmas tanácsadójává, akinek speciális kötelessége volt támogatni a herceget a pénzügyek szabályozásában, valamint rezidenssé és magánintézőjévé. Ugyanebben az évben a herceg Süss-re bízta a pénzverde irányítását, ami a herceg jövedelmét jelentősen megnövelte. Ebben a pozícójában Oppenheimer zsidók számára szerződéseket kapott a hercegtől a Rajnai Hadsereg hadiszállításaira. Ennek következtében a zsidók iránti ellenségeskedés növekedett az országban, és terveket szőttek Süss kegyvesztetté tételére, panaszokat tettek a pénzverde vezetősége ellen. A pénzverdével kapcsolatos nehézségek elkerülhetetlenül növekedtek, mivel akkor pénzügyi válság volt az egész Német-Római Birodalomban, és ezen belül Württembergben is. Oppenheimert azzal vádolták, hogy az érméket a szabványnál kisebb fémtartalommal készíttette el. Süss ezért kérte a herceget, hogy rendeljen el egy alapos vizsgálatot ezzel kapcsolatban, és mentse fel őt a pénzverde-igazgatói tisztség alól. A szakértői vélemények kézhez kapása után a herceg nyilvánosan kihirdette, hogy Süss Oppenheimer nem okozott válságot a pénzverdében.[110]
A herceg nyilvánvaló jelét adta Süss iránti bizalmának azzal, hogy kinevezte titkos pénzügyi tanácsossá. A herceg folytonos pénzügyi nehézségei, az a vágya, hogy pénzügyileg független legyen az állam, valamint katonai tervei arra késztették, hogy mindig új bevételi forrásokat keressen, és ebben szüksége volt Oppenheimer tanácsaira. A herceg által kivetett adók, és a hivatali apparátus lecserélése nagy elégedetlenséget váltottak ki Württembergben. Ezen intézkedések miatt mind Süss-t hibáztatták, Ezekből, valamint a hercegi monopóliumokból az uralkodó, és ez alapján az államkincstár nagy bevételekre tett szert. Ezen kívül tervbe volt véve egy bank szervezése, amelyben a klérusnak és az egyházi alapítványoknak minden pénzét letétbe kell helyezni.[111]
A rendek nem értettek egyet ezen tervek és intézmények egyikével sem, az alkotmányos jogaikra hivatkoztak. A protestánsok arra gyanakodtak, hogy a herceg államcsínyt tervez, hogy a katolikus vallást államvallássá tegye. A mindenért Süss-t okoló nép egy hosszú listát terjesztett a herceg elé a ,,Jud Süss” elleni panaszokról azzal a céllal, hogy őt kegyvesztetté tegyék. De a herceg az 1737. február 12-i rendeletével tisztázta őt a vádak alól, és védetté nyilvánította.[112]
Süss mégis készült elhagyni az országot. A herceg másnap, 1737. március 11-én váratlanul meghalt. Ezen a napon Süss Oppenheimert letartóztatták, és egy koncepciós per keretében 1737. december 17-én halálra ítélték. Fogsága alatt többször próbálták erőszakos módon evangélikus hitre terjeszteni, de ő kitartott haláláig a zsidó vallás mellett. 1738. február 3-án kötél által kivégezték.[113]

[1] Mary Fulbrook: Németország története, ford.: Szuhay-Havas Ervin, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1993., 86. o.
[2] Hellmut G. Haasis: Joseph Süß Oppenheimer, genannt Jud Süß. Finanzier, Freidenker, Justizopfer, Reinbek: Rowohlt TB, 2001, ISBN 3-499-61133-3, 284. o.
[3] Peter H. Wilson, 2004, In: Die historische Forschung zum Kriminalprozess gegen Joseph Süss Oppenheimer und seinen politischen Kontext, Landesarchiv Baden-Württemberg, 1. o. forrás: www.landesarchiv-bw.de
[4] Haasis, 285-286. o.
[5] Haasis, 286. o.
[6] Haasis, 152. o.
[7] Haasis, 154. o.
[8] Haasis, 155. o.
[9] Haasis, 287. o.
[10] Haasis, 172. o.
[11] Haasis, 290. o.
[12] Haasis, 290. o.
[13] Haasis, 183. o.
[14] Haasis, 292. o.
[15] Haasis, 300. o.
[16] Haasis, 300. o.
[17] Haasis, 301. o.
[18] Haasis, 301. o.
[19] Haasis, 301-302. o.
[20] Haasis, 302. o.
[21] Haasis, 303. o.
[22] Haasis, 303. o.
[23] Wilson, 2. o.
[24] Wilson, 2. o.
[25] Wilson, 2. o.
[26] Haasis, 320. o.
[27] Haasis, 321-323. o.
[28] Haasis, 324. o.
[29] Vorschlag Justiz 24.3.1737:Stuttgart, A 48 F Süss Bü 71, In: Haasis, 326. o.
[30] Haasis, 327. o.
[31] Befehl 26.3.1737:Bü 2, In: Haasis, 328. o.
[32] Haasis, 328-329. o.
[33] Haasis, 330. o.
[34] Befehl 26.3.1737:Bü 2, In: Haasis, 330. o.
[35] Haasis, 334. o.
[36] Befehl 26.3.1737:Bü 2, In: Haasis, 335. o.
[37] Des Herzogtums Württemberg Erneuert gemein Land-Recht. Stuttgart 1743, In: Haasis, 335. o.
[38] Haasis, 336. o.
[39] Berichte Pflug/Jäger, Inquisitionskomission: Bü 2+ 72; A 202 Bü 1823, In: Haasis, 337-338. o.
[40] Inquisitionskomission 20.5.1737: A 48 F Süss Bü 71 122.o.sk.; Bü 3. In: Haasis, 339-340. o.
[41] Haasis, 343-344. o.
[42] Haasis, 344. o.
[43] Haasis, 345. o.
[44] Jägers Aufschrieb nach Besuch bei Süss 7.6.1737: Bü 3 Stück 212, In: Haasis, 345-346. o.
[45] Haasis, 347. o.
[46] Haasis, 348-349. o.
[47] Haasis, 349-350. o.
[48] Beschluss Fesselung 17.6.1737: 184-187. o., In: Haasis, 350. o.
[49] Haasis, 352. o.
[50] Haasis, 352-353. o.
[51] Haasis, 354-355. o.
[52] Haasis, 364. o.
[53] Haasis, 365. o.
[54] Haasis, 365-368. o.
[55] Haasis, 368. o.
[56] Haasis, 368-369. o.
[57] Haasis, 369-371. o.
[58] Haasis, 373. o.
[59] Haasis, 373-374. o.
[60] Haasis, 385. o.
[61] Haasis, 385-386. o.
[62] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 386. o.
[63] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 387. o.
[64] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 387. o.
[65] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 387. o.
[66] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 387-389. o.
[67] Beratung, Begründung Urteil, Verzicht auf Folter: Bü 11-12, In: Haasis, 390. o.
[68] Briefwechsel Glaser, 149-194. o., In: Haasis, 406. o.
[69] Erklärung Süss 24.1.1738: Bü.12., In: Haasis, 412. o.
[70] Haasis, 413. o.
[71] Haasis, 414. o.
[72] Haasis, 414. o.
[73] Mögling: ,,Herrn Hebräer”, 209.o.sk., In: Haasis, 416. o.
[74] Haasis, 420-421. o.
[75] Haasis, 431. o.
[76] Haasis, 434. o.
[77] Haasis, 436. o.
[78] Haasis, 436-437. o.
[79] Haasis, 437. o.
[80] Haasis, 437., 440-441. o.
[81] Haasis, 444-445. o.
[82] Bericht Gross: Execution, Bü 12., In: Haasis, 448. o.
[83] Haasis, 449. o.
[84] Constitutio Criminalis Carolina, 104. §
[85] Haasis, 380. o.
[86] Haasis, 386. o.
[87] Constitutio Criminalis Carolina, 104. §
[88] Haasis, 382. o.
[89] Haasis, 383. o.
[90] Haasis, 375. o.
[91] Haasis, 376. o.
[92] Haasis, 377. o.
[93] Haasis, 378. o.
[94] Constitutio Criminalis Carolina, 20. §, Haasis, 378. o.
[95] Constitutio Criminalis Carolina, 46. §, Haasis, 379. o.
[96] Constitutio Criminalis Carolina, 23., 25., 64., 65. §, Haasis, 379. o.
[97] Constitutio Criminalis Carolina, 70. §, Haasis, 380. o.
[98] Constitutio Criminalis Carolina, 78-98. §, Haasis, 380. o.
[99] Constitutio Criminalis Carolina, 200., 102., 202. §, Haasis, 380-381. o.
[100] Haasis, 381. o.
[101] Isaac Simon Landau für Süss’s Steinigung: Bü 66 Verhör, 16.o.skk., In: Haasis, 381-382. o.
[102] Haasis, 383-384. o.
[103] Haasis, 384-385. o.
[104] Haasis, 385. o.
[105] Haasis, 385. o.
[106] Haasis, 385. o.
[107] Haasis, 387., 389. o.
[108] Haasis, 390-391. o.
[109] Gottharde Deutsch-Theodor Kroner: Joseph Süss Oppenheimer, In: www.Jewish Encyclopedia.com, 1. o.
[110] Deutsch-Kroner, 2. o.
[111] Deutsch-Kroner, 2. o.
[112] Deutsch-Kroner, 3. o.
[113] Deutsch-Kroner, 4. o.