Élvezet. Erről sokaknak az anyagi javak hajszolása, a lélek Istentől való eltávolodása, önzés, bűn, kárhozat jut eszébe. A Gonoszra, a Csábítóra, a könnyebb út csaló ígérgetőjére asszociálnak, és igyekeznek távol tartani maguktól. A test fogalmához kötik, amelyet a lélek ellenfelének tartanak, és úgy vélik, hogy az Istenhez közeledőnek állandó harcot kell folytatni ennek kísértéseivel.
A matériáról, a testről, a földi életről, mint alacsonyabb rendű, legyőzetésre, elnyomatásra való dologról való gondolkodás Platóntól ered, ahogy erről Phaidon című művében is ír: ,,Az emberben a test a tökéletlenség, a lélek a tökéletesség gyökere. A lélek megtisztulását a test bilincsiből való szabadulás adja.” Arisztotelész ezzel szemben nem a léleknek a testen való könyörtelen uralmát, hanem a test és lélek harmóniáját hirdette: ,,A lélek és a test között substantiális létegység van. Sokkal szorosabb ez a kapcsolat, mint Platón gondolta: a lélek a természete szerint a testre van utalva.” A harmónia feltétele pedig nem az egyik fél legyőzése, hanem valamiféle kiegyezés. A szellemi és az anyagi szféra egymáshoz való viszonyáról gondolkodó filozófusok azóta is vagy a Platón vagy az Arisztotelész által vágott ösvényen haladnak. A platóni gondolat számos elfogadott vallásnál jelen van, és azokon belül egyes irányzatok különös jelentőséget tulajdonítanak neki. Szerintük a gyönyörökről való lemondás, az önmegtartóztatás egy biztos módszer, egy garantáltan a végső célhoz vezető út, vagy egy mágikus eszköz, amivel elérhető az üdvözülés.
A buddhizmus követői a Tanítás központi részének tekintik azt, hogy az embernek közömbössé kell válnia a földi örömökkel szemben, meg kell szabadulnia minden erre irányuló vágyaitól. Közülük sokan figyelmen kívül hagyják, hogy éppen Buddha volt az, és éppen megvilágosodásakor, aki kimondta az igazságot. Ennek lényege az, hogy ha az ember túlfeszíti a hangszere húrját, vagyis állandó önmegtartóztatással minden, szinte még az alapvető szükségletek kielégítéséről is lemond, a lélek nem a jó úton jár, ez a módszer nem vezet el a tökéletesedéshez. Ilyenkor az istenkereső folyamatosan a kísértésekkel való harcra koncentrál, szenvedésre ítéli magát, és nem is hiszi, hogy van lehetősége elérni a Nirvánát. Kényszeríti magát bizonyos magatartás követésére, folytonos erőszakot tesz magán, és így végül ellenkező irányba halad, mint amerre szeretne. Nem engedi meg magának, hogy megtapasztalja Isten szerető, gyengéd voltát, ajándékait, hiszen ő maga tagadja meg magától. Ilyenkor - bár ez nem tudatos - eljuthat odáig a lélek, hogy nem önként, szeretetből követi Isten törvényeit, hanem félelemből, a külvilág elvárásainak való megfelelés vágyától vezetve. Nem érzékeli ilyenkor a lélek már az Istentől eredő fényt, szeretetet, hanem csak mint személytelen, de mindenhol jelenlévő Hatalmat éli meg. Ilyenkor a hit már elveszti őszinteségét, erejét, melegét, és a magunkkal szembeni túlzott elvárások, egy lelki trauma vagy válság hatására összeomolhat, ,,a húr elszakadhat".
A keresztény vallás, amelyről szintén a legtöbben az aszkézisre asszociálnak, éppen ezen a téren hozott új, forradalmi, szinte lázadó gondolatokat. Az ősi zsidó vallás, amiből Jézus, mint alapból, mint az ember és Isten első szövetségéből kiindult, Istent még sok esetben a kegyetlenségig szigorú, dühös büntetőbíróként mutatja be, aki az emberekben állandó lelkiismeretfurdalást, félelmet igyekszik kelteni, és megköveteli a Törvény betű szerinti, gépies betartását.
Jézus forradalmi újításként kiemeli a parancsolatok közül felebarátaink és önmagunk szeretetét, és hatalmat ad az embernek arra, hogy megbocsásson. Nem él állandó aszkézisben, tanításával sokszor menyegzői ünnepeken, vacsorákon ajándékozza meg híveit, mértékkel fogyasztott, nem fényűző, de ízletes ételek és italok élvezete közben. A farizeusok megbotránkoznak azon, hogy Jézus rabbi létére római módra, esti összejöveteleken hirdeti tanait, rómaiakkal, görögökkel, pénzváltókkal, örömlányokkal osztja meg tudását, nem megengedett étkeket fogyaszt, megsérti a szombat tilalmát. Szerintük léha és könnyelmű életet él, eltér a Törvény tanításától, forradalmár, ördögi mester, a Sátán prófétája. A Szanhedrin ezért halálra ítéli, keresztre feszítik. Mártíriuma révén megtörténik az emberiség megváltása.
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mi volt az a forradalmi újítás, amely egyrészt kiváltotta Jézus kortársai egy széles rétegének gyűlöletét, és amely megváltást hozott a szó minden értelmében.
Jézus emberi természete szerint megkeresztelése pillanatában azt a kinyilatkoztatást élte meg, hogy Ő a kiválasztott, aki mindenféle közvetítő közeg nélkül képes meghallani Isten valódi szavát, és megismerni a rejtett igazságot Róla, és megtestesülésévé válni ennek az üzenetnek. ,,Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat hallatszott az égből: »Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem.«” A Hang szelídsége teljesen ellentmondott az Istenről eddig kialakult képnek: a kegyetlenül szigorú bírónak, a megnevezhetetlen, megközelíthetetlen Úrnak, aki égi magányában őrködik az Igazság felett, és nem mérlegel, nem könyörül, hanem automatikusan ítélkezik, lesújt oda, ahol bűnt lát. Most mégis olyan szerető gyengédséggel szólt, ami megindító, egész lényét átható élmény volt, olyan, amelyhez földi szinten a szerelem ébredésének pillanata hasonlítható.
Jézus azt az érzést élte meg a lehető legmagasabb fokon, amit a Zsoltárok Könyve így fogalmazott meg: ,,Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked a te szívednek kérését.” Egy rejtett igazság található ebben a mondatban. Nem szenvedésre, egy meredek, végtelenbe vezető lépcsőfokon feljutás szüntelen, emberfeletti küzdelmére bíztat, ahol majd talán megláthatunk valamit az isteni fényből, hanem arra szólít fel, hogy vegyük észre az Istent, aki jelen van, érezzük, gyönyörködjünk benne, élvezzük Őt. Az Úr ott van minden ember életében, csak meg kell látni, és ha nem hagyjuk, hogy eltakarják szemünk elől a bánat, félelem, harag, gyűlölet sötét felhői, boldogok leszünk. Itt felfedezhető a pozitív gondolkodás ősi tanítása, amely az életszeretet legmagasabb szintű megvalósítására késztet. Ha az élet élvezete egyes tanítások, például a manicheizmus szerint nem más, mint hedonizmus, akkor ezt az ő szavaikkal élve ,,megszentelt hedonizmusnak” is lehet nevezni.
Jézus egész emberi életét meghatározta, hogy megtapasztalta a valódi Istent, aki szerető, gyengéd, boldogságot adó, és megbocsátja a bűnöket. Úgy érezte, hogy az eddig távoli Nagy Megnevezhetetlen most egész közel van hozzá, annyira, hogy eggyé vált vele. Része, sőt – amint kimondta magában a kimondhatatlant – személyében Ő maga az. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megmutassa az embereknek milyen Ő valójában, mert eddig tévedésben, árnyékban éltek, nem ismerték Istent, mert nem merték ismerni. Jézus lelkiállapota az olyan szerelmeséhez volt hasonló, aki az édes titkot egyszerre rejtené el féltő aggodalommal, úgy, hogy senki se lássa meg, ugyanakkor egyszerre kiáltaná világgá.
Megmutatta hát Őt az egész Világnak vakmerően, annak ellenére, hogy amit Jézus így megláttatott, megdöbbentően, és például a farizeusok szerint megbotránkoztatóan más volt, mint amit eddig hittek róla. Még Keresztelő Szent Jánosnak a tanítványait is meglepte ez: ,,Akkor jöttek hozzá a Keresztelő János tanítványai, és mondták: Mi az oka, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? És mondta nekik Jézus: »Vajon böjtölhetnek-e a vőlegény ágyasházának fiai, míg velük van a vőlegény?«”
A Megváltó az öröm megélésére, és az Ő, azaz Isten jelenlétének élvezetére bíztat. A Biblia ezen a ponton már némi ellentétről tanúskodik Jézus és Keresztelő Szent János tanítványi köre között. Mint tudjuk, ez a különbség később legkiélezettebb formában a Törvényt a legszigorúbban, betű szerint értelmező, és aszkéta életet élő farizeusokkal szemben jelentkezett.
Különös az is, hogy Krisztus kihangsúlyozza: nem azok számára nyilatkoztatja ki elsősorban a tudást, akik azt, mint tudományt, hosszú, fáradságos tanulás útján próbálják elsajátítani, hanem azoknak, akik átérzik a lényegét, a szeretetet, amire egy kisgyermek is képes. Nem gyötrelmes, küzdelemmel teli útra ad parancsot, hanem gyengéd szavakkal szólít meg: ,,Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik fáradtak és terheltek vagytok, és én megenyhítlek titeket. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugodalmat találtok lelketeknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Mit jelenthetnek ezek a különös szavak? Hogy lehet egy iga gyönyörűséges, és egy teher könnyű? Az ,,iga” szó itt az Ő követésére való belső kényszert jelenti, ami boldogságot hoz, a szeretet, a lelki kiteljesedés megélését adja, a ,,teher” pedig a Tudás, az azzal járó élet tudatossága, ami megvalósítható, nem ellentétes az emberi természettel. A teljes önmegtagadás tanítását követők számára egy ,,gyönyörűséges”, és ,,könnyű” út bizonyára meglehetősen ,,gyanús” volt.
A Törvény betű szerinti betartása helyett annak lényegét akarja megmutatni, amely nem más, mint a szeretet. A farizeusok felháborodtak azon, hogy Jézus tanítványai szombaton téptek a búzakalászokról, hogy azzal csillapítsák éhségüket, ami ezen a napon tilos volt. Ekkor ő ezt válaszolta nekik: ,,Ha tudnátok, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatot, nem ítélnétek el az ártatlanokat.” Ennek a mondatnak több jelentése van: az ,,áldozat”, ami helyett Isten könyörületességet kíván, nemcsak a rituális szentáldozatot jelenti, hanem van egy ettől mélyebb értelme is, mégpedig ez: az Úr nem azt várja tőlünk, hogy mindent, így magunkat is áldozzuk fel neki, hanem azt, hogy legyünk könyörületesek, és a szeretet vezérelje a tetteinket.
A Törvénynek való embertelenül vak engedelmeskedés helyett annak lényegét akarta megmutatni és megértetni az emberekkel. Ismét egy radikális újítás volt, amit Jézus ezzel kapcsolatban kijelentett: ,,Az Emberfia ura a szombatnak is.”
Itt különös módon ráismerhetünk a római jogban praeklasszikus korszaknak nevezett kései köztársaság-kor idején megjelenő új felfogásra, amely a görög filozófia, ezen belül főleg Arisztotelész hatására jelent meg. Ez az aequitas, az igazságos, méltányos elbírálás gondolata, amelyet a praetorok jogalkalmazása terjesztett el a római joggyakorlatban. A jogértelmezésnek ez a módja a jog korábban jellemző szigorú, betű szerinti értelmezése helyett lehetőséget teremtett arra, hogy a méltányosság érdekében ettől eltérjenek.
Jézus Krisztusnak a fent említett tanításai rokonságot mutatnak az arisztotelészi gondolattal, amelyre a természetnek, így az emberi természetnek is a tiszteletben tartása, a humanizmusnak az a felfogása jellemző, amely úgy emeli magasra az embert, hogy nem akarja Isten elé helyezni.
A Megváltó parancsolata, a törvény alfája ez: ,,Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” Itt a ,,mint” szóval merészen egyenlőségjelet tesz a mondat két fele közé. A parancsolat egyik fele tehát nem követhető a másik megtartása nélkül. Nem csak embertársaink, hanem a magunk szeretete is isteni parancs, ezért az önmagunkkal szembeni kegyetlenség, az önszeretet hiánya is bűn.
Krisztus halála után a kereszténység követői többféleképpen értelmezték a Megváltó eredeti tanítását. Az antik világban elsősorban a görögség fogadta be az új hitet. A görög szellem beáramlása három szakaszban történt. Első lépése az volt, hogy a görög filozófusok ábrázolásmódját, gondolatait keresztény tantételek magyarázatára és védelmére használták. Gyakran olyan gondolatokat vettek át, amelyek az apostoli ősgyülekezettől még egészen távol álltak. A sztoikusok, püthagoreusok, platonikusok és peripatétikusok vagy az elő-ázsiai vallások eszméinek bekebelezése révén különböző irányzatok gazdag sokfélesége jött létre, amelyek a legnagyobb ellentétben álltak egymással. Voltak olyan iskolák (a gnoszticizmus egyes változatai), amelyek azt tanították, hogy a szellemtől teljesen eltöltött ember minden világi törvény fölé emelkedik, és ezért büntetlenül a legnagyobb kicsapongásoknak adhatja át magát, mások viszont a legszigorúbb aszkézist követelték híveiktől. Ez utóbbi gondolkodás elsősorban az újplatónista iskola követőire volt jellemző, akik szerint csak így lehet kikapcsolni az anyag veszedelmes hatását a lélekre. Az olyan teológusokra is hatással volt ez, akik különben elhatárolták magukat a pogányságtól. Ilyen volt például Órigenész, akinek tanításai közül azokat, amelyek a test radikális elutasítását, megvetését hirdették, az egyház is eretneknek nyilvánította.
Az első öt évszázad teológiai törekvéseinek, és a platóni irányzatot követő iskolák fejlődésének betetőzése volt azután Szent Ágoston munkássága, aki a testet alacsonyabb rendűnek tartva megvetette. Tiszteletre méltó mindaz, amit a nagy gondolkodó a kereszténységért tett, de akaratlanul is hozzájárult azoknak az eretnek mozgalmaknak a kibontakozásához, amely a Szentháromságot isteni részeire akarta bontani.
Ezt a gondolati utat követve megjelentek később a katharok, albigensek és több más olyan csoport is, amelyek magukat az Istentől kapott titkos tudás egyetlen birtokosának tartva a legagresszívebben törekedtek minden testi, földi gyönyör elvetésére. A perzsa eredetű manicheizmus, amely a Világ működését, a Test és a Lélek viszonyát az Anyag-Szellem, Sötétség-Fény, Gonosz-Jó harcává egyszerűsíti le, egyre inkább utat talált magának a kereszténységen belül a szellemi formálódás évszázadaiban, a korai középkorban.
Erre a problémára a megoldást Aquinói Szent Tamás abban találta meg, hogy Platónt Arisztotelésszel javította ki. Arisztotelészhez hasonlóan Tamás is úgy fogta fel a dolgokat, ahogyan Isten megteremtette őket. Figyelmét a természetre, az emberi lélek és test természetére, mint Isten alkotására irányította. Az emberi vágyakat hierarchikus rendbe sorolta, amelynek csúcsán az Isten iránti vágyakozás állt. A rendszer alacsonyabb szintjén álló késztetéseket sem tartotta a Pokol tüzén elégetendő hulladéknak. Egyetértett Arisztotelésszel, aki így vélekedett az élvezetről: ,,A gyönyör a természetszerű tevékenység követője. A gyönyör utáni vágy a lényekből kitörölhetetlen.”
Szent Tamásról azt mondták, hogy ,,megkeresztelte Arisztotelészt”. Nagy művében, a Summa Theologiae-ben (A teológia foglalata) olyan bőven ír a gyönyörről, hogy elmondhatjuk róla ezt is: megszentelte az élvezetet. Tanítása ezért ütközött kezdetben az aszkéta augusztiniánusok táborának ellenkezésébe, ahogy még ma is elutasítanák Aquinói Szent Tamás következő sorait (ha ismernék) azok, akik szerint az Istenhez vezető út csakis teljes önmegtartóztatáson, a kegyetlenségig kemény aszkézisen keresztül vezet:
Az élvezet nem rossz, hanem jó, mert ,,a legtökéletesebb lényben, Istenben is jelen van végtelen fokban a boldogság, ami magában foglal tökéletesebb fokon minden földi boldogságot, tehát Isten magasabb fokban birtokolja az összes lehetséges földi élvezeteket is.”
Ahogy a vágyak közül a legmagasabb rendűnek azt tartja, amelyet az ember Istennel kapcsolatban érez, úgy a vágyak kielégülésének legmagasabb foka magának Istennek az élvezete: ,,Mivel azt élvezzük, amiben az akaratunk megnyugszik, és végső módon, teljesen Istenben nyugszik meg, magát Istent is élvezzük”, sőt Isten élvezése a lehető legnagyobb élvezet, és minden élvezet az Isten élvezetéből való részesedést jelenti.
,,Az élvezet szükségszerű kelléke a boldogságnak, mint annak kísérő jelensége… . Az élvezetet ugyanis az okozza, hogy a törekvés megnyugszik a birtokolt jóban. Ámde a boldogság teljessége a legfőbb jónak, Istennek elérése. Tehát az örök boldogságban az ember magát Istent is élvezi.”
,,Isten élvezetében áll az örök boldogság.”
Szent Tamás máshol az élvezetet, mint lelki jelenséget elemzi részletesen:
,,Tökéletes értelemben csakis a már elért célt lehet élvezni, de tökéletlenül élvezetet okozhat a remélt jó is.” ,,A legnagyobb a birtokolt dolog élvezete, kisebb a remélt dolog, és még kisebb az emlékezés élvezete.” ,,Az is élvezetet okozhat, ha másnak élvezetet okozunk.” ,,Élvezni csakis az a lény képes, amely felismeri, hogy elérte célját. Ámde az állatok az elért célt csak mint egyedi dolgot ismerik fel, tehát nem tudatosul bennük, hogy a célt, mint ilyet (a célt, mint célt) elérték. Ezért az állat élvezete tökéletlenebb, mint az értelmi ismerettel rendelkező emberé.” A Summa más részeiben Aquinói Szent Tamás a lelki és testi szerelem gyönyöreiről értekezik: Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Mivel pedig Istennek egyetlen tette sem hiábavaló, világos, hogy a szeretkezés (amelyhez az isteni bölcsesség az elérhető legnagyobb földi gyönyört kapcsolta) Isten akarata. Tehát a szexuális élvezet Isten akarata. ,,Az élvezet oka lehet a másik személyhez való hasonlóság, és az is, ha a másik személyt, akit élvezünk, csodálatra méltónak találjuk.” ,,A szexuális élvezet természeténél fogva nem ellenkezik az ember eszes természetével, és az ész nem az élvezet nagyságának, hanem a lélek nyugtalanságának kizárását követeli meg. A teljesen ártatlan ember szexuális élvezete nagyobb, mint a bűnös emberé, mert a saját actusában szilárdan kitartó értelem az élvezet felett teljesen uralkodik, és a lélek nyugtalansága nincs jelen, ami a szexuális élvezetet csökkentené.”
A szellemi élvezettel párosuló testi élvezet nagyobb, mint a pusztán testi élvezet, mert:
a., bensőségesebb
b., teljesebb
c., állandóbb, maradandóbb
Szent Tamás a lelket fenyegető legnagyobb veszélyt sok korabeli gondolkodóval ellentétben nem a vágyakban, hanem a szomorúságban látta: A legveszélyesebb érzelem a szomorúság, mert megbénítja az ember jóra irányuló törekvését, és nem jár együtt semmi pozitívummal. ,,Ezért jobban árt a testnek, mint bármilyen más érzelmi hullámzás.” ,,A szomorúság minden tevékenységet megnehezít.”
A Doctor Angelicus, ahogyan Szt. Tamást nevezték, az élet, ezen keresztül Isten szeretetére és élvezetére bíztatott, nem pedig önmagunk sanyargatására, a földi élet örömének teljes elutasítására.
Amint fenti gondolatai mutatják, Aquinói Szent Tamás megértette a szeretetre vonatkozó jézusi parancsolat lényegét. A szeretet – embertársaink és önmagunk szeretete – az, amit nem szabad feláldozni a legmagasabb rendű célokért sem.
Az a gondolkodásmód, amely az önmagunkkal való kegyetlenséget a tökéletesedés elengedhetetlen eszközének tartja, veszélyeket rejt magában. Az az ember, aki a saját boldogságát és életét lényegtelennek és értéktelennek tartja egy magasrendű értékhez vagy célhoz képest, az könnyen eshet abba a hibába, hogy másokét is annak tartja.
A gondolkodásnak ez a módja a gyakorlatban sokszor tragikus következményekkel járt. A földi életnek, és minden anyagi dolognak a Sötétség, a Gonosz oldalára helyezése, amely a legélesebben a manicheizmusban jelentkezett, tovább élt egyes eretnekmozgalmakban, elsősorban a katharoknál, a valdenseknél és a bogumiloknál. A gnoszticizmus egyes irányzatai befogadták ezt a gondolatot, mivel azt hitték róla, hogy az a mindenki által elérhető Szentírástól magasabb rendű, titkos tudás része. A templomos lovagokon keresztül jutott el ez az elmélet a szabadkőművesség bizonyos ágaihoz is. A francia forradalom folyamán, amely a szabadkőműves mozgalom fontos célkitűzéseit, az egyházak megszüntetését, helyette egy egységes világvallás megteremtését, valamint a világforradalmat, a feudalizmus eltörlését akarta megvalósítani, ismét érvényesült – legfőképpen Robespierre-nél – az a manicheista gondolat, amely a Világ jelenségeit, így az embereket is ellentmondást nem tűrően két csoportra osztja: Jók vagy Rosszak, a Fény vagy a Sötétség szolgálatában állók, és a Világosság győzelméért folytatott harcban nemcsak megengedett, hanem kötelező is a kegyetlenség másokkal és önmagunkkal szemben. A két oldal között nincs átmenet, nincs helye mérlegelésnek, a kegyelem a gyengeség jele.
Később, a huszadik században a ,,véres áldozatok” hozatalától még kevésbé riadtak vissza, amikor a kommunista ideológia elemi részévé tették a gyűlöletet, a kegyetlen harcot mindenkivel, - ha kell saját magunkkal – szemben, aki szerintük a ,,Sötétséget” képviseli.
Korunkban is él a manicheizmusra jellemző szellemiség, mégpedig abban a gondolkodás- és életmódban, amely az élet, és Isten élvezetét a pénzszerzésnek, mint életcélnak rendeli alá. Szent Tamás a Jó fogalmának három faját különböztette meg: bonum utile-t, a hasznos jót, bonum delectabile-t, a gyönyörködtető jót és a bonum honestum-ot, az erkölcsi jót. Ebből a sorrendből kitűnik, hogy a bonum delectabile-t magasabb rendűnek tartja, mint a bonum utile-t, azaz a hasznos jót, ami csupán a Jó magasabb szintjeinek eléréséhez szolgáló eszköz, mint például a pénz. Ma viszont, ha megfigyeljük az emberek nagy részét, akik az anyagi javak megszerzésének rabszolgájává kényszerülnek, azt látjuk, hogy idejüket reggeltől gyakran késő estig a munkahelyükön töltik, és nem engedik meg maguknak azt sem, hogy az alapvető életszükségleteiket kielégítsék, például nyugodt, ellazult lelkiállapotban étkezzenek, és ne amiatt aggódjanak közben, hogy ezzel mennyi időt veszítenek el. Ebben a feszített élettempóban nem marad idejük élvezni munkájuk gyümölcsét a munkahelyükről késő este kimerülten hazaeső embereknek, nem tudnak egymásra és önmagukra, így a világban jelenlévő Isten szépségére odafigyelni, gyönyörködni valamiben, higgadtan végiggondolni valamit, rendet tenni gondolataink között, szemlélődni, szeretni. A magából gépet csináló ember lelke és teste azonban lázad az így magára kényszerített rend ellen, ha másképp nem tud, a betegségek eszközeivel, amelyhez tudattalanul nyúl. Azonban az Istenre, lelki és testi Jóra szomjazó emberek egy részében ma már legalább tudatosult hiányérzetük oka, és igyekeznek többféle módon megoldást találni rá. A testi és lelki igényeket a hasznos jónak alárendelő gondolkodásmódra reagáló, az ellen lázadó mozgalomként született meg például a wellness, amely az arisztotelészi gondolat követőjeként a test és a lélek harmóniáját, az Istenben való hit okozta megnyugvást, az Őbenne és a teremtett világban való szépség megélését hirdeti.
II. János Pál pápa a Dies domini kezdetű apostoli levelében így fejtette ki a magasabb rendű, keresztényi öröm és a földi, emberi öröm viszonyáról vallott nézeteit:
,,Nincs azonban ellentét a keresztény öröm és az igazi emberi örömök között, sôt ezeket fölemeli, és megadja nekik a végsô alapot a megdicsôült Krisztus örömében (vö. ApCsel 2,24--31), aki az Isten terve szerinti ember kinyilatkoztatása és a tökéletes képe.”
Az Istent kereső léleknek vissza kell térnie az alfához, az első és második parancsolat igazságához, - amelyeket Jézus Krisztus főparancsnak nevez – hogy megtalálja célját: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”
Irodalomjegyzék:
1., Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, Marietti, 1950, ford.: Tudós-Takács János, 2002-2005
2., Arisztotelész: De anima, Berlini Tudományos Akadémia, 1870, ford.: Förster Andor
3., Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Berlini Tudományos Akadémia, 1870, ford.:
Szabó Miklós
4., Biblia, Újszövetségi Szentírás, ford.: a Szent István Társulat Biblikus Bizottsága,
Szent István Társulat, 1996
4., Chesterton, Gilbert K.: Aquinói Szent Tamás, Szent István Társulat, 1986, ford.: Boldizsár Iván
5., Glasenapp, Helmut von: Az öt világvallás, 3. kiad., Gondolat, 1981, ford.: Pálvölgyi Endre
6., II. János Pál pápa: ,,Dies Domini” kezdetű apostoli levele a Püspököknek, Papoknak
és Híveknek a Vasárnap megszenteléséről,1998, ford.: Diós István
7., Platón: Phaidon, Magyar Filozófiai Társaság, 1943, ford.: Simon József
