A Képíró Sándor elleni rágalomhadjáratról

,,Utolsó Esély”,
avagy Sándor K. és a ,,kafkai jogi rémálom”


Szeptember végén és október elején több napilap, a TV és rádió híradói arról adtak tudósítást, hogy a Simon Wiesenthal Központ ,,Utolsó Esély Akció”-ja során újabb háborús bűnösre bukkant. Íme egy újságcikk a témával foglalkozó többi híradás közül a Hetek című közéleti hetilapból, Pécsi Tibor tollából: ,,Múlt csütörtökön, lapzártánkat követően került sor a háborús bűnösök felkutatásával foglalkozó Simon Wiesenthal Központ sajtótájékoztatójára. A szervezet munkatársainak sikerült beazonosítaniuk egy újabb magyar háborús bűnöst. Az eset különlegessége, hogy dr. Képíró Sándor nem külföldön él, hanem Budapesten. Közvetlenül a bejelentés helyszínével szemben lévő épületben, a Frankel Leó utcában. Két esetben (1944., 1946.) már elítélték 10, illetve 14 évre az újvidéki mészárlásokban való részvételért. Ennek ellenére egyetlen percet sem töltött börtönben.” 1
Több más nyilatkozatában Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója ,,kafkai jogi rémálom”-nak nevezte azt, hogy a Képíró Sándor ellen született 1944-es, VKF Bíróságon hozott ítéletet nem hajtják azonnal végre, hanem a magyar hatóságok vizsgálatot indítanak ügyében. Különös ez a hasonlat, ugyanis Franz Kafkának A per című regénye így kezdődik: ,,Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” A főhős helyzete emlékeztet a Kafka által prófétai módon megjövendölt, későbbi koncepciós perek áldozatainak sorsára. A ,,kafkai jogi rémálom” elnevezés ebből a szempontból találó, ugyanis a Képíró Sándor ellen felhozott vádak minden alapot nélkülöznek, mégis tényként kezelik őket és ellenőrzés nélkül közlik a világ szinte minden jelentős folyóiratában.
További részletek Pécsi Tibor cikkéből: ,,A ma kilencvenkét éves dr. Képíró Sándor az egyik olyan csendőri egységet vezette, amelynek feladata volt az áldozatok összegyűjtése. (…) Az előkerült dokumentumok szerint a Képíró doktor által vezetett csapat több száz embert adott át a kivégzőosztagoknak. (…) Képíró Sándort két ízben ítélte el magyar bíróság. 1944. januárjában tíz évre. Igaz, akkor nem gyilkosságért, hanem hűtlenségért és a magyar hadsereg tekintélyének lejáratásáért. Az ítélet végrehajtása elől Németországba szökött, majd a megszálló csapatokkal együtt érkezett vissza. Részt vett a délvidéki deportálások lebonyolításában, majd a szovjet csapatok közeledtével nyugatra menekült. 1946-ban ismét elítélték, mégpedig tizennégy évre. (…) Efraim Zuroff a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ő »erkölcsi szörnynek« látja Képíró századost, aki mint jogi doktor, írásos parancsot kért a megtorlásban való részvételéhez. Ilyet azonban nem kapott. Ennek ellenére engedelmeskedett a szóbeli utasításnak, és egységével együtt részt vett az újvidéki vérengzésben. Ez is bizonyíték arra, hogy az írásbeli parancsot önmaga későbbi igazolására kérte.” 2
Ezek az állítások azonban teljesen távol állnak azoktól a tényektől, amelyeket számos történelmi dokumentum bizonyít. Másrészt egyetlen korabeli forrás vagy tanúvallomás sem létezik, amelyben Képírót ezekkel a bűntettekkel vádolnák. A II. Világháború után a csendőrök által elkövetett bűncselekmények szigorú felelősségre vonása megtörtént. A háborús bűnöket elkövetett csendőrök ellen a Kádár-rendszer teljes időszaka alatt nyomozott az állambiztonság és akiről a legkisebb terhelő adat is előkerült, azt nem csak dokumentálták, de fel is használták az illető ellen. Képíró Sándorról az állambiztonság azonban semmit sem talált annak ellenére, hogy sok csendőrtársát kihallgatták. 3

Amit megalapozottan állíthatunk az újvidéki razzia eseményeiről és benne Képíró Sándor szerepéről az eddig rendelkezésre álló dokumentumok alapján, az csupán ennyi:

Az 1941-es jugoszláviai hadjárat után néhány hónappal megerősödött a szervezett partizántevékenység először Szerbiában (benne a visszacsatolt Délvidéken), majd Boszniában, Montenegróban, és Horvátországban. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke elérkezettnek látta az időt a déli határ katonai megerősítésére, és 1941. december 31-én razziát rendelt el. A razziát végző karhatalmi erők vezetésével Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, a szegedi V. hadtest parancsnokát bízta meg.
Ahogyan A. Sajti Enikő a ,,Délvidék 1941-1944” című átfogó monográfiájában is rávilágít a razzia okait elemezve: a kormány külpolitikai megfontolásból tartotta fontosnak az erőteljes partizánellenes akció megindítását, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar hadseregre itthon van szükség. Erre hivatkozva elháríthatták a németek azon követelését, hogy az egész magyar hadsereget a keleti fronton bevessék.4 A razzia elrendelésének igazolására – a helyszínről befutó első telefonjelentések ellenére – a partizánok létszámát erősen eltúlozták, és a valóságban mintegy 40 fős partizánosztagot 100-110 főre becsülték. 5
Dr. Képíró Sándor századost, a makói csendőrtiszti iskola tanárát a kutató járőrök közé osztották be. Az igazoltatást a csendőr-legénység végezte, a csendőrtisztek, köztük Képíró Sándor feladata pedig az igazoltatás ellenőrzése és a járőrök irányítása volt. A razzia parancsnokai kiadtak számukra egy hosszú névsort, ahol a letartóztatandók neve szerepelt. Emellett parancsot kaptak arra, hogy tartóztassanak le minden olyan személyt is, aki nem tudta magát kellőképpen igazolni, vagy egyéb okokból gyanús volt. Képíró Sándor csak arról tudott, hogy neki terrortámadások elkövetőit, partizánokat kell letartóztatnia, akik, ha a bizottság nem igazolja őket, statáriális bíróság elé kerülnek. Nem tudhatott előre a később bekövetkezett, ártatlan emberek tömegeinek halálát eredményező vérengzésről. A parancsban szereplő ,,tisztogatás és megtorlás” szavaktól megrémülve, Képíró százados kétségbeesetten keresett valamilyen kibúvót. Tudta, hogy a parancsmegtagadás háborús időben statáriális eljárást, kivégzést von maga után, ezért tanácstalanságában más nem jutott eszébe, mint hogy Gaál Lajos csendőr-alezredestől írásban kérje a parancsot, amint ezt az 1944-es per jegyzőkönyvében szereplő Gaál Lajos tanúvallomása is bizonyítja.6 Persze, ha valaki mindenkiről a legrosszabbat feltételezi, juthat arra a következtetésre is, hogy ezt saját tevékenysége későbbi igazolására tette. Azonban egy ilyen kiélezett helyzetben, ahol azonnal kellett dönteni, nem hiszem, hogy (a Zuroff úr által emiatt ,,erkölcsi szörny”-nek nevezett) Képíró Sándor hideg logikával, ,,mint jogi doktor” ekkor a saját későbbi esetleges perére gondolt volna.
Újvidék átfésülése másnap, 21-én reggel 8 órakor kezdődött meg, viszonylag nyugodt légkörben. A várost 8 körzetre osztották, ahol kb. 6-7000 ,,gyanús” egyént fogtak le és vittek be a főparancsnokságra, vagy más ideiglenes gyűjtőhelyekre, ezután átszállították őket a Levente Otthonba, ahol újvidéki polgárokból álló igazoló bizottság működött. Itt kb. száz személyt tartottak őrizetben, és közülük 15-50 embert a bizottság rövid kihallgatás után halálra ítélt és a helyszínen agyonlőtték őket, majd holttestüket a Dunába dobták. Az első napokban elítélt, és kivégzett 25-30 fő létszámával Feketehalmy-Czeydner, és Grassy József ezredes, a zombori 15. gyalogdandár parancsnoka is elégedetlen volt, és a megtorlás fokozására buzdították a razziázó egységeket. A második napon a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város ,,jómódú polgárai” közül szednek túszokat, vagyis megkezdődött a tehetős zsidók összefogdosása. A partizánoknak adott segítségnyújtással vádolták őket. 7 A legtöbb gyilkosság a Duna-parton történt. Itt a Levente Otthonban fogva tartottakat kivitték a folyópartra, léket vágtak a Duna jegén és a vízbe lőtték őket. Szemtanúk beszámolói szerint a meztelenre vetkőztetett foglyok közül nagyon sokan, főleg gyerekek, rimánkodtak hóhéraiknak, hogy végezzenek velük minél előbb, annyira kibírhatatlan volt a hideg. A kivégzéseket Grassy parancsára honvéd-, és folyamőr alakulatok végezték, azon egyetlen csendőr sem vett részt. A strandi kivégzőosztagnak Korompay Gusztáv főhajónagy volt a parancsnoka. 8
Dr. Képíró Sándor személyesen nem adott parancsot kivégzésekre, és nem hajtott végre egyetlen gyilkosságot sem, az ő feladata kizárólag a parancsnoksága alatt álló kutató-járőrök igazoltató tevékenységének ellenőrzése volt. Parancsnokként nem tűrt meg ilyen magatartást, és nem buzdított senkit ölésre és fosztogatásra. Amint az 1944-es per irataiban szereplő több tanú vallomása is bizonyítja, az ő parancsára nem történt egyetlen fegyverhasználat sem.9 Az ő körletébe tartozó egyik járőr önhatalmúlag követett el emberölést, amikor egy asszonyt meggyilkolt, aki a férje letartóztatása ellen tiltakozott, és az igazoltatásnak ellenállt.10 Erre tehát nem Képíró százados adta a parancsot, a tettről ő csak utólag értesült. Ezért érthetetlen, hogy a Wiesenthal Központ által tartott sajtótájékoztató után több újságíró a razzia egyik vezetőjének, kegyetlen tömeggyilkosnak állította be Képíró Sándort. A tények ugyanis mást mutatnak. Amikor az Efraim Zuroff által ,,erkölcsi szörny”-nek nevezett Képíró csendőr százados értesült arról, hogy a Rex Szállóban egy honvéd-járőr el akarta hurcolni a hotel tulajdonosát, és annak négytagú családját, hogy a Duna-parton kivégezzék őket, azonnal a védelmükre kelt. A honvéd járőr tagjai a szerencsétlen családot ki is akarták fosztani. Vezetőjüket, Pozdor zászlóst Képíró rögtön kérdőre vonta, amire Pozdor válasza ez volt: ,,Viszem ki őket a Duna-partra!” Képíró százados erre elzavarta a fosztogatni és gyilkolni készülő csoportot, arra hivatkozva, hogy a Tanursich (Tanurdžić) család ellen nincs semmi vád. A csendőr százados a veszélyből megmenekült családot megnyugtatta, hogy később sem esik majd bántódásuk, és az esetet jelentette Gaál őrnagynak. Képíró Sándor Pozdor zászlóssal egyébként nem állt semmiféle szolgálati viszonyban. 11 Képíró Sándor 1944-es perében kérte a megmentett család tagjainak tanúként való megidézését. A szerb-magyar ellentétek miatt a család tagjai azonban a vallomást megtagadták azon a címen, hogy ők ,,egy magyar csendőr mellett nem tanúskodnak”. Az illető család egyik tagja még él, de mivel akkor még kisgyerek volt, csak arra emlékszik, hogy egy magyar csendőrnek köszönhette szüleivel és testvéreivel együtt életben maradását, de a megmentő nevét, arcát már nem tudja felidézni. A megmentett család egyik tagjának, valamint leszármazottaiknak nevét, címét az újvidéki városi levéltárban sikerült megtalálnunk. Képíró Sándor kérésének, hogy mentőtanúként jelenjen meg, illetve tegyen egy nyilatkozatot a történtekről, az emlékek pontosságának hiányára hivatkozva nem tett eleget. (A Tanurdžić-család többi leszármazottja egyébként nagyon szeretné, hogy Képíró Sándort tisztázzák a hamis vádak alól.)
A délvidéki vérengzéseknek 3309 személy esett áldozatul, köztük 141 gyerek, 299 nő és idős korú. Az áldozatok között 2550 szerb és 700 zsidó volt. 12
Az üggyel kapcsolatban először Popovics Milán szerb képviselő, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre szólalt fel a képviselőházban, akik kivizsgálást, felelősségre vonást, és az áldozatok hozzátartozói részére kártérítést követeltek. A 2. magyar hadsereg 1943. januári megsemmisítő veresége után a háború mérlege egyre határozottabban billent a szövetségesek javára. Horthy kormányzó célszerűnek látta a közeledést az angolok felé. Titkos tárgyalások kezdődtek meg, amelyeken nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok a szövetségesi segítség feltételéül a Németországtól való eltávolodást, és bizonyos belpolitikai változásokat, köztük az újvidéki bűnösök felelősségre vonását is feltételül szabják.
Ennek az irányvonalnak az értelmében Kállay Miklós miniszterelnök egy vizsgáló bizottságot küldött ki Újvidékre dr. Babós József hadbíró ezredes vezetésével a tények felderítésére. A bizottság 800 oldalas jelentése alapján Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök ügyészi nyomozást rendelt el.13 Horthy Miklós kormányzó augusztus 13-án beszüntette a nyomozást a katonatisztekre vonatkozóan. A csendőrtisztek elleni nyomozás azonban tovább folyt. Feketehalmy-Czeydner Ferencet és Deák László ezredest nyugdíjba küldték, Grassy pedig csapattestével a keleti frontra ment. 1943. október 11-én Horthy kormányzó visszavonta korábbi elhatározását, és ismét elrendelte a katonatisztek bíróság elé állítását. A bírósági tárgyalás 1943. december 8-án kezdődött. A VKF Bírósága furcsa módon az 1930:III. törvénycikkbe ütköző hűtlenség bűntette címén helyezett vád alá három honvéd- és tizenkét csendőrtisztet. A vád itt azért a hűtlenség volt, mert ezen a jogcímen rögtönítélő katonai bíróság elé lehet állítani a vádlottakat, súlyos ítéleteket lehet kiszabni, a bíróság ítélete ellen fellebbezésre nincs lehetőség, és az azonnal végrehajtható. A gyorsított ütemű tárgyalás az első 4 napon éjjel-nappal, megszakítás nélkül (csak rövid szünetekkel) folyt a Margit krt. 85. sz. alatti katonai büntetőintézet tárgyalótermében. A cél az volt, hogy minél előbb produkáljanak ítéleteket. A bíróságra erős politikai nyomás nehezedett, ugyanis az ország megítélése és ezen keresztül jövője, a háborúból az angolok segítségével történő kiugrás volt a tét.
A magánérdeket itt igen kegyetlen módon kívánták alárendelni a közérdeknek, ugyanis az eredeti terv az volt, hogy december 12-én minden vádlottat kivégeznek.14 Az eljárás egésze alkalmas volt arra, hogy a parancs kiadóit, a Honvéd Vezérkart mentesítse a felelősség alól, és azt a csendőrségre hárítsa, amelynek a szerepe a razziában az igazoltatásra, letartóztatásra, bekísérésre korlátozódott. 15
Képíró Sándor, 13. rendű vádlott elleni vád egyedül az volt - ahogy az 1944-es per jegyzőkönyve tanúsítja - hogy elhanyagolta alárendeltjei ellenőrzését. Emberölésre adott parancs, illetve ilyen bűncselekmény elkövetése nem szerepelt a vádak között. Már közeledett az ítélethirdetés ideje, amikor – kihasználva azt, hogy szabadlábon védekezhettek – Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi Márton csendőr százados Németországba szökött és beállt az SS-be, mivel jól tudták, hogy ha ezt a testületet választják, a németek nem adhatják ki őket Magyarországnak. Efraim Zuroff úr állítását, amely szerint Képíró Sándor is Németországba szökött, és belépett az SS-be, majd részt vett a deportálásban, több dokumentum is cáfolja, amely mindenhol hangsúlyozottan csak négy személyről állítja ezt. Íme néhány a sok közül: ,,A magyar katonai büntető törvénykönyv értelmében a vádlottak szabadon védekezhettek. Ezt kihasználva a négy fővádlott kiszökött az országból, Bécsbe menekült, ahol a Gestapo vendégszeretetét élvezte. A menekülést Albrecht főherceg segítette elő, aki korábban igényt formált a magyar trónra, és Heinrich Himmler bizalmi emberei közé tartozott. (…) A négy főtiszt nem sokáig élvezte azonban a németek nyújtotta menedék biztonságát. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, s ők nyomban visszatértek és folytatták félbeszakadt pályafutásukat.” 16 Egy másik, a Magyar Királyi Csendőrség történetét feldolgozó könyv szerzője is ugyanígy írja le ezt az eseményt: ,,A főbűnösök azonban a Német Birodalomba szöktek (Zöldi főhadnagy szervezte meg a maga és a három honvédtiszt »disszidálását«), ahonnan Feketehalmy-Czeydner és Grassy mint a Waffen SS tábornoka, Zöldi pedig mint SS-Sturmbannführer (őrnagy) tért haza 1944 októberében. Zöldit kivéve a csendőrtisztek itthon maradtak, őket 5-15 éves börtönbüntetéssel sújtották.” 17 Képíró Sándornak büntetését csak 1944. március 22-ig kellett letöltenie, mert a német megszállás után az elítéltek amnesztiában részesültek, Horthy kormányzó pertörlést rendelt el. 18 Kiszabadulása után azonban 1944. június 1-ig még nem szolgálhatott. Tiszti (századosi) rendfokozatát egy 1944. május 25-én kelt rendelettel kapta vissza. 19 Ahogyan Molnár Judit tanulmányából is kiderül, a délvidéki zsidóság gettókba zárása és deportálása már 1944 április-május folyamán megtörtént, tehát Képíró – mivel június 1-ig nem szolgálhatott – nem vehetett részt benne. 20
Azt, hogy Képíró Sándort 1946-ban, távollétében elítélték volna, semmiféle írásos dokumentum nem támasztja alá. Az adatok hiányában könnyen alkothatott Cseres Tibor Képíró Sándor néven Hideg napok című regényében egy rémisztően kegyetlen karaktert, aki távolról sem emlékeztet a valódi történelmi személyre. Ahogy Markó György hadtörténész is megállapította, valóban irodalomtörténészi feladat lenne kideríteni, hogy ebben a műben ,,a járőrparancsnokok közül miért egyedül dr. Képíró szerepel valódi nevén és miért a legnegatívabb (inkább dr. Zöldi Mártonra illő) beállításban.” 21 Egy írónál megengedhető, hogy a történelmi pontosságot, hitelességet alárendelje a művészi szabadságnak. Azonban ha ezt egy történész – mint ahogyan Efraim Zuroff, aki PhD-fokozatát a Jeruzsálemi Héber Egyetemen a holokauszt történetéből szerezte – teszi, és főleg ha még élő emberek sorsa fölött kíván dönteni ezen adatok alapján, nagyfokú felelőtlenségre vall. Ezt súlyosbítja az, ha az illető történész valótlan tények alapján tudatosan bosszúhadjáratot indít valaki ellen.
A dr. Képíró Sándorral készült ,,rögtönzött interjú” különös módon történt. A Wiesenthal Központ által tartott sajtótájékoztató után a Központ tagjai, és a résztvevő 10-14 újságíró a lakásába éppen hazatérő idős férfit váratlanul, beleegyezését sem a riport előtt, sem utólag nem kérve tette fel kérdéseit. Közülük néhányan az 1944-es perirat fénymásolatát lobogtatva kiabálni kezdtek vele: ,,Itt a bizonyíték! Maga háborús bűnös! Egész életét börtönben fogja letölteni!”22 Az ókori Rómában gyakran előfordult kiátkozásra, törvényen kívül helyezési eljárásra emlékeztető módon nevét, címét és arcképét beleegyezése nélkül nyilvánosságra hozták, és több napilapban, TV-híradóban közzétették, kikiáltva tömeggyilkosnak
Érthetetlen, hogy a Wiesenthal Központ több, mint hatvan évvel az újvidéki vérengzés után egy olyan embert akar büntetni, aki a gyilkosságokért nem felelős, ugyanakkor a Délvidéken a szerb lakosság által, bosszúból válogatás nélkül megölt magyarok sírjánál (már akinek van közülük) még zavartalanul emlékezni sem lehet, nemhogy a felelősök után kutatnának (ami mondjuk nem sokat segítene a hozzátartozókon). Az 1944-45-ös, a magyar és német lakosság elleni kegyetlen bosszúhadjárat áldozatainak száma együttvéve – eltérő források alapján – 35 és 100 ezer között van. Ahogy Cseres Tibor a Vérbosszú Bácskában című tényfeltáró művében leírta: ,,magyarok százezreinek lelkében izzó sebként máig ott ég a negyvenezernyi elpusztított rokon: apa, fiú, testvér megbecstelenített, eltiltott emléke”. 23
Efraim Zuroff 2006. szeptembere óta megszállottan küzd Képíró Sándor elítéléséért, és ennek a célnak az elérése érdekében a propaganda minden eszközét igyekszik bevetni.
Arra a kérdésre, mi a véleménye Képíró lehetséges felszólalásáról a csendőrség-történeti szimpóziumon, Zuroff a Népszava riporterének ezt válaszolta: ,,Nevetséges, hogy egy háborús bűnös beszél nyilvánosan az élményeiről. Mint lapunknak mondta: ez szégyen a szervezőkre és szégyen a magyar igazságszolgáltatásra nézve is! (…) Pontosan a mai napon van hat hónapja annak, hogy átadtam a magyar ügyészségnek a Képíró bűnösségére és budapesti tartózkodásának pontos helyére vonatkozó információkat. Még rémálmomban sem gondoltam volna, hogy még mostanra sem indul eljárás ellene, és büntetlenül marad annak ellenére, milyen szörnyű bűntettben vett részt. Arra kérjük Önt, azonnal kezdeményezzen nyomozást azon tisztázatlan körülmények feltárása érdekében, melyek az ügyet körülveszik, és tegyen meg minden Öntől telhetőt annak érdekében, hogy az ügy a lehető leghamarabb sikeresen záruljon.”
Efraim Zuroff múlt év őszén a Képíró-ügyre vonatkozó iratokat adott át a Jeruzsálemben tartózkodó Vuk Draskovicnak, aki továbbította azokat a szerb igazságügyi minisztériumnak. Zuroff felszólította a szerb kormányt, hogy sürgesse meg Budapesten a volt csendőr kiadatását. A Wiesenthal Központ vezetője az áldozatok újvidéki emlékművén koszorút helyezett el, és beszédében igen jelentős hangsúlyt helyezett Képírónak a gyilkosságokban betöltött, általa nagy fontosságúnak tartott szerepére, növelve ezzel az áldozatok leszármazottaiban a gyűlöletet és a bosszúvágyat az egykori csendőr ellen.
Zuroff, és a vele egy véleményt vallók időnként az igazságtól tragikomikus módon eltávolodnak azon igyekezetükben, hogy Képíró Sándort minél sötétebb színben tüntessék föl. Egy kis ízelítő a sajtó eme ,,gyöngyszemei” közül:
,,…Csak annyiban hogy a miniszter Képíró nevét az Árpád-sávos zászlók alatt vonulók dicsőítik.” 25 Hosszas kutatás után sem találtam az említett korszakról szóló dokumentumokban ilyen nevű minisztert, így nem találtam semmi arra utaló írást, amely szerint az egykori százados ilyen szédületes karriert futott volna be a Szálasi-érában.
Zuroff nagy hatású beszédet mondott a 2007. évi Holokauszt-megemlékezésen, ahol ,,természetesen” az egyik főbűnösnek ismét Képírót állította be: ,,Ezen a megemlékezésen kérjünk igazságszolgáltatást a Képíró és a Zentai ügyben, akik meggyilkolták Balázs Pétert és beledobták a Dunába 1944. november 8-án, és többi fel nem fedett ügyre, és a bűnösök méltó elszámoltatására.” 26 Nem tudni, hogy vajon fordítási hiba történt-e, vagy a beszéd valóban így hangozott el, hiszen itt Zuroff összemossa Képíró Sándor szerepét Zentai Károlyéval, akinek a tettestársává teszi Képírót. A szónok beszédéből az áldozatokra emlékezők azt is ,,megtudhatták”, hogy nem ,,csupán” az előbb említettekben bűnös Képíró, hanem az egész Holokauszt bűnei is szinte az ő lelkén száradnak: ,,Az ilyen, és hasonló emberek viselkedése miatt tudott a Holocaust ilyen elképzelhetetlen végkifejletet elérni. Amikor ilyen művelt, magasan kvalifikált emberek, mint Képíró hajlandóak voltak a legszörnyűbb bűntettekre, akkor nincs határa a kegyetlenkedéseknek, amit a társadalom sebezhető részére zúdítottak.” 27
Ha hiszünk ennek az állításnak, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Képíró 1944 októberében-novemberében, miközben Miskolcon, a csendőriskola parancsnokaként oktatta a tiszt-jelölteknek a büntetőjogot, időnként – mint afféle démon – egyszerre több helyen és időben is képes volt jelen lenni, a Szálasi-kormányban miniszteri posztot betölteni, egyidejűleg részt venni a deportálásban (ami vidéken mellesleg akkor már befejeződött), és a pesti Duna-parton gyilkolni.
A Képíró-ügy első jelentős fordulata az volt, hogy ez év februárjában végrehajthatatlannak nyilvánította a Fővárosi Bíróság a csendőr százados ellen 1944-ben meghozott ítéletet. Miután a tízévi fegyházbüntetést kiszabó ítélet hatályát vesztette a Horthy Miklós kormányzó által elrendelt pertörlés következtében, a bíróság azt végrehajthatatlannak nyilvánította. A február 19-i bírósági végzés szerint: ,,Dr. Képíró Sándor volt csendőr századost a jogerős elítélését követő bűnvádi eljárás újrafelvétele során vagy a jogegység érdekében használt semmisségi panasz folytán született új határozattal büntetlen előéletűnek nyilvánították és ennek következményeként 1944. február 18-ai hatállyal korábbi tiszti rendfokozatába visszahelyezték.” 28
Ezután a bírósági döntés után, márciusban polgári lakosság elleni erőszak bűntette miatt nyomozást indított a Budapesti Nyomozó Ügyészség ismeretlen tettesek ellen, amelynek során azt is vizsgálják, hogy Képíró Sándor követett-e el bűnöket az újvidéki vérengzés során.
Efraim Zuroff március 27-i sajtótájékoztatóján egy ,,szenzációs” bizonyítékot tárt az érdeklődők elé, amelyben nyilatkozata szerint igazolja azt, hogy Képíró Sándor ellen 1946-ban is folyt per háborús bűntett vádjával. Ez nem más, mint Kovács Tamás Katonai perek 1945-1958 című könyve, (kiadva Történeti Hivatal által 2001-ben Osváth Imre szerkesztésében. ISBN 9630074648). „Most már csak az a kérdés, hogy hol vannak az eredeti dokumentumok? Vajon, ha tényleg léteznek, akkor eddig miért nem találták meg azokat, vagy szándékosan tüntették el őket?” – tette fel a kérdés Zuroff. 29 Az említett műben több történész segítségével (többek között az érintett könyv kiadásáért felelős Dr. Markó Györggyel) sem találtunk olyan bizonyítékot, ami alátámasztotta volna egy Képíró elleni 1946-os per megtörténtét, csupán az szerepelt benne, hogy a volt csendőrtiszt ellen 1944-ben a már ismert eljárást lefolytatták, valamint az, hogy szerepel a háborús bűnösök listáján.
Az ,,átütő” bizonyíték megleléséről a következőképpen tájékoztatott a Hetek című, a Képíró Sándor elleni sajtóhadjáratban élen járó folyóirat: ,,Az ügyben eddig bekövetkezett legnagyobb fordulat éppen Efraim Zuroff sajtótájékoztatója előtt tíz perccel történt. Kovács Tamás történész, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa megmutatott Zuroffnak egy könyvet, amely a Katonai perek 1945-1958 címet viseli. A történész ebben a könyvben felfedezte Képíró Sándor 1946-os perét és az eddig még elő nem került ítélet levéltári számát is. Mivel a kiadás éve 2001, egyértelmű, hogy hat éve még hozzáférhető volt a dokumentum. Vagyis az ügyészség és a bíróság korábbi, okirat hiányára vonatkozó hivatkozási alapja gyakorlatilag megszűnt.” 30 A fent említett történészekkel együtt sem sikerült megtalálnom ebben a könyvben az állítólagos, Képíró elleni 1946-os per levéltári számát, csupán az eddig is ismert 1944-es per ügyiratszáma volt megtalálható itt. Úgy látszik, vannak többen, akiknek az igazság mellékes dolog, ha ,,szent célok” eléréséről van szó.
Egy a Népszavában megjelent cikk szerint: ,,Az ötödik legkeresettebb háborús bűnös dr. Képíró Sándor – legalábbis dr. Efraim Zuroff tízes listáján.” 31 Az újságíró elismétli itt is az ismert vádakat Képíróval szemben. A volt csendőr jogi képviselője, Dr. Zétényi Zsolt a Népszavával szemben helyreigazítást kért. A napilap ezt nem tette meg, ezért egy pontban helyreigazításra kötelezte a Népszavát első fokon a Fővárosi Bíróság abban a sajtóperben, amelyet Képíró Sándor volt csendőr százados indított a lap ellen. 32 A 2007. május 30-i ítélet jogerőre emelkedése esetén a lapnak azt kell közétennie: megalapozatlanul állította, hogy a ma kilencvenes éveiben járó férfit 1946-ban 14 éves elzárásra ítélték háborús bűntettek miatt, és valamilyen rejtélyes okból a napilap helyreigazítási kötelezettsége nem terjed ki a ,,körözött bűnös”, ,,ötödik legkeresettebb háborús bűnös” kifejezésekre, pedig az ártatlanság vélelmével ellentétes, és a személyiségi jogokat sérti az, hogy valakit a bűnösségét megállapító jogerős ítélet hiányában így nevezzenek.
Efraim Zuroff azzal is vádolta Képírót, hogy 1996-ban történt hazatérése után perének iratait eltüntette. Azt érdekes lenne tudni, hogy Zuroff úr hogyan gondolta el ennek a megvalósítását. Talán az idős úr éjszaka beosont a levéltárakba és ellopta azt? (Említett természetfeletti képességeit ismerve egy-két fal, zárt ajtó neki nem probléma.) Esetleg a ,,kártevő történészek és levéltárosok szabotőr bandája” volt a tettes, aki kijátszva a sokszoros ellenőrző-nyilvántartó rendszert, titkos iratmegsemmisítő laboratóriumot működtet egy vidéki, internet-kávézóvá alakított egykori csőszkunyhóban?
Nem hiszem, hogy a faji-, vallási és politikai megkülönböztetés, a gyűlölet elleni küzdelem legjobb eszköze lenne az ártatlanság vélelmének mellőzése az igazságosság nevében, könyörtelen bosszúhadjárat folytatása valaki ellen a szeretet, az erkölcs és a szolidaritás nemes eszméire hivatkozva.
Zuroff úr egy újságcikkben tett nyilatkozata alapján ,,elvből erkölcstelennek tart” mindenfajta elévülést, magam viszont veszélyesebbnek, és ezért szintén ,,elvből erkölcstelennek” tartok minden olyan eljárást, amely mellőzi a méltányosság elvét, az ártatlanság vélelmét, amely egy jogállamban mindenkit megillet(ne). Emellett – bár ez nem jogi, hanem erkölcsi kérdés – elítélek mindenfajta könyörtelenséget, bármilyen előjellel történik, és bárki ellen irányul.
Kafka rémálma sajnos még nem ért véget.



Jegyzetek:


1., Pécsi Tibor: A gyilkosok köztünk élnek. Hetek.hu, X. évf., 40. sz., 2006. október 6.
2., Pécsi, uo.
3., Szakolczai Attila: Háborús bűnösök elítélése az 1956-os forradalom után. (In: Évkönyv 2004. Magyarország a jelenkorban. 1956-os Intézet. Bp. 2004, 29-52.o.)
4., A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944 - A magyar kormányok délszláv politikája. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987., 160-161. o.
5., A. Sajti: 162. o.
6., A. Sajti Enikő - Markó György: Ismeretlen dokumentum az 1942. januári délvidéki razzia résztvevőinek peréről (1943. december 14. – 1944. január 14.), Hadtörténelmi Közlemények,
1985. 2. sz., 437. o.
7., Randolph L. Braham: A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon, I. köt., 2., bőv. és átdolg. kiad., Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 1997., 208-209. o.
8., Braham, 209-210. o.
9., A. Sajti-Markó, 447. o.
10., Uo. 450. o.
11., Képíró Sándor személyes közlése
12., Braham, 210. o.
13., A. Sajti-Markó, 429. o.
14., Képíró Sándor személyes közlése
15., Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség története a két világháború között, Pannónia Kiadó, Pécs, 2002., 121. o.
16., Braham, 214. o.
17., Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség története a két világháború között, Pannónia Kiadó, Pécs, 2002., 121. o.
18., Uo.
19., Rendelet száma: 40.116/eln. fbü. – 1944. évi május hó 25-én”. Közli: Honvédségi Közlöny, 1944. május 31., 24. sz., 470. o.
20., Molnár Judit: Adalékok az 1944-es délvidéki gettók és deportálások történetéhez, In: Molnár Judit: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók – Válogatott tanulmányok a magyar holokauszt történetéből. Szegedi Zsidó Hitközség Évkönyvei 1., Szeged, 2000., 55-70. o.
21., Markó György megjegyzése, In: A. Sajti-Markó: 439. o. (76. lábjegyzet)
22., Képíró Sándor személyes közlése
23., Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető, Bp., 1991 (idézi: Domonkos László: Magyarok a Délvidéken, Zrínyi, Bp., 1992., 93. o.)
24., A Wiesenthal Központ képviselője a külügyminiszter segítségét kéri, Népszava, 2007. február 2.
25., Dr. Zsigmond Anna: Dorosic 1943., Remény (internetes változat), 2007. tavaszi szám
26., Dr. Efraim Zuroffnak, a Simon Wiesenthal Központ Izraeli irodája vezetőjének elmélkedése, a budapesti Élet Menete Megemlékezésen, Budapesten, 2007. április 15-én (forrás: a MAZSIHISZ honlapja)
27., Uo.
28., Fővárosi Bíróság 99. Beü. 969/2006/23. sz. végzése
29., Erdélyi Csaba: Folytatódó hadjárat Képíró Sándor ellen, Barikád.hu, 2007. március 27.
30., Dittel Szilvia-Pécsi Tibor: Fordulat a Képíró-ügyben, Hetek online, 2007. április 7.
31., B. L. G.: Két magyar háborús bűnös is szerepel Zuroff tízes listáján, Népszava, 2007. április 13.
32., Első fokon nyert a csendőr százados a Népszava ellen, Magyar Nemzet Online, 2007. május 31.